„És égjen a villany az ablakodban, mert néha éjszaka fölnézek.”

Ma semmit nem tudtam hallgatni, mintha megéreztem volna.

Biciklizés közben hosszan válogatok a hangoskönyvek közül. Hol magyarhoz, hol románhoz, hol angolhoz van kedvem; hol olyanhoz, amit már olvastam, hol olyanhoz, amit még nem. Kíváncsi vagyok, hogy hangzik Dosztojevszkij angolul, Simenont viszont nem tudom angolul hallgatni.

Ma nem horgonyoztam le semmi mellett, percek múlva félretettem a telefont. Aztán megint elővettem, netezni kezdtem. Az első hír, ami szembejött velem a Látó hírfolyamán, az volt, hogy meghalt Kántor Péter. 

A névnapunkon felköszöntöttem, leveléből szeretet és reménytelenség áradt. Barátok voltunk, bár ha a közösségi média fogalmazásai közül választanom kellene, azt írnám: „bonyolult kapcsolatban”.

Évekkel ezelőtt torkomban dobogó szívvel és izzadó tenyérrel felkerestem néhány olyan embert, akire kíváncsi voltam. Már nem is emlékszem, hogy történt, de egyszercsak ott ültem náluk, a kedves és önzetlenül érzékeny Vali sürgölődött, vörösbor és sajt került az asztalra, beszélgettünk.

Mindig kirobbant köztünk valamilyen vita, de visszagyűrődött a beszélgetésbe, összesimultunk megint. Nagyon hasonlón gondolkodtunk sok mindenről, de nagyon eltérően például a határon túliak és az anyaországiak viszonyáról, vagy még hétköznapibb dolgokról, például arról, hogy mi illik. Az angol urakat emlegette.

Mégis ő hívott fel a Svábhegyről, meglepődve vettem fel a telefont Kolozsváron. Melegük volt, kirohantak ide, eszébe jutottam. Én is viszonoztam, de nem mechanikusan, hanem váratlanul, mint ő, nem kirándulásból és nem közvetlenül az ő telefonja után, hanem egyszer, valahonnan, csak úgy. 

Nagy költő volt. Most is nagy költő, de nagyon hiányzik mögüle ez a könnyen felpaprikázódó, zenerajongó, nyugtalan, oroszos kis ember a gombszemével és az orrhangjával. Értelmes tekintete pásztázott, világlott; versből volt szőve a drótinge a szíve fölött. Ma már úgy gondolom, az idegessége is abból származott, hogy nagyon nem számlák és miniszterelnökök közé kellett volna születnie.

A költészetében azt szerettem, amit a Nádasdyéban is: hogy a mindennapi kis semmikből vitte fel egy ég fölötti tájra. És közben Schuberttel, Lucian Freud-dal, Trójával áradtak a szövegek, ahogy az ember elképzeli egy szellemi Közép-Európa lakóját. A Holmiban olvastam a verseit, szíven ütött a Kétezer, nagy fehér kutya vagy a Minden időben. „Üres út, poros út, szegélytelen” – ezt is ő írta.

A minőségérzéke hibátlan volt. Ha visszagondolok, mindig pontosan azt mondta valakinek a verseiről vagy az attitűdjéről, amit mondani kellett. „Hát nem remekmű” – egyeztünk meg egy agyonhájpolt közéleti vers kapcsán. „Mindenkinél kiszedheti magát, csak nálam nem” – jegyezte meg egy elkurvuló íróról.

Esterházy azt írja valahol Kurtágról, hogy jót tesz egy városnak, ha egy ilyen jár benne. Pestnek, Marosvásárhelynek, a Svábhegynek, a Stollárnak jót tett, hogy Péter ott van; a Dunát is másképp nézem ezután.