A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Imre Eszter: A terméketlenné lett múlt

2021. május 13. - 1...1

Ha az ember az időt szeretné megérteni, vagy legalább kezdeni vele valamit, akkor olvasson Thomas Mannt és/vagy Proustot. Békeidőben ez így rendben is van, csakhogy egy több mint egy éve tartó pandémiában már nem feltétlenül elég az, amit Hans Castorppal közösen felfedeztünk az idő jellemrajza kapcsán. Az egykori nagy felfedezések, rádöbbenések erejüket vesztik, amikor az idő felfedi arcának járványtól barázdált rettenetes-érthetetlen oldalát, és az ember joggal érzi, hogy az eddigi megértése illúzió volt csupán, és a legkevésbé sem érti az idő természetét.

la-peste-aw-paul_furst_der_doctor_schnabel_von_rom_holl_nder_version.jpg

Emlékszem egy tavaszi reggelre valamikor 2011-12 körül, amikor a Fővárosi Szabó Ervin Bölcseleti olvasójában történt valami egészen különös. Az egyik karosszékben ültem és A lét és a semmit olvasva magával ragadott az a megérkezés-érzés, ami általában ráveszi az embert, hogy egy életen át olvasson. Akkor ismerkedtem Sartre filozófiájával, és mint minden magára valamit is adó bölcsészlány, úgy éreztem, hogy a Bölcsek kövét találtam meg éppen. Soha korábban nem találkoztam még olyan tökéletes precizitással, az emberi lélek és elme oly kiemelkedően pontos ismeretével, és felderengett, hogy talán ez lehet az élet értelme, így olvasni, ezzel az érzéssel, de inkább így létezni és élni, hogy mindig megvan a lehetőség ezekre a kegyelmi pillanatokra, amikor az emberben felvillan a megértés. Aztán persze tovatűnik, de maga után hagyja az értelemmel telt idő tudatát, az emlékét annak, hogy olykor egy-egy pillanat nélkülöz mindenféle üresjáratot, és a másodpercek közt ott ül az értelem.

Ugyanez az érzés, a precizitásnak és teljességnek ugyanez az ereje söpör most végig keservesen kialvatlan és kissé eltompult elmémen, A pestist olvasva. Felsorolni is nehéz volna, hogy mi minden miatt nyűgöznek le Camus sorai, a páratlan emberismeret lévén az egyik. De ami a leginkább felcsigáz, az az idő természetének boncmesteri pontosságú feltárása, és ezen természet változásainak maradéktalan felismerése. Ez az első olyan élményem ugyanis, hogy viszontlátom azt, amivel immár végtelennek tűnő hónapok óta próbálok megküzdeni: az erejét vesztett, el-és kifogyott, kiürült múltat.

61jvor7l3wl.jpg

A járvány kezdetekor ugyanis többnyire a múltunkra hagyatkoztunk: vagy elvonultunk a múltba, vagy pedig zabálni kezdtük azt, ösztönösen az emlékeinkből táplálkozva. A jelenben nem történt semmi, az eseményjelleg illúzió volt: azt hittük, hogy valami nagy történik, de közben éppen hogy arról kezdtek szólni a mindennapok, hogy nem történik semmi. A jelen eseménytelenségének és az országhatárok és a négy fal közé kényszerített mindennapok fényében a múlt tűnt csak igazán élőnek és táplálónak: újra- meg újraéltük a közelmúltat, aztán az egyre távolabbit, és amikor már egy éve tartott a járvány, eszembe jutott egy csecsemőkori emlékem is. Nem, nem kisgyermekkori. Csecsemőkori, ami elvileg eszembe sem juthatna, de mégis megtörtént. Míg a járvány és a kijárási tilalom legelején 2019-es emlékekkel tartottam életben magam, addig egy év után már a gyermekkoromban találtam magam, majd a rácsos kiságyamban. Tavaly áprilisban még képes voltam megrészegedni az egy évvel korábban megivott Sangriától, idén áprilisra viszont már erejét vesztett langymeleg üdítő lett a múlt, amiből erőnek erejével sem lehet több ízt vagy szénsavat kipréselni. Rájöttem, hogy hiába próbálkozom, a múlt is elkophat, ha sokat használom, és kétségkívül sokat használtam: nem tudok már kisajtolni belőle egyetlen új gondolatot, érzést, érzetet és lélegzetvételt sem. Tartott, amíg tartott, aztán fokozatosan elvesztette organikus, élő jellegét, és már csak egy gondolat maradt, amihez mechanikusan lehet viszonyulni, de élet már nincs benne. Néha úgy érzem, gyászolom a múltat, és egészen bizarr érzés, hogy én tettem ezt vele, én zsigereltem ki és használtam el. És amikor a múlt ürességével találom szembe magam, akkor egyben a jelen pusztító toporgásával is farkasszemet nézek. Jövő persze van, és az sosem megfogható, de most még a megfoghatóságnak az illúziójába sem kapaszkodhatunk, mert fogalmunk sincs, hogy meddig tart ez az állapot, meddig élünk még az országhatárok és a négy fal szorításában, így nem lehet máshová fordulni, mint a jelen felé. A jelen pedig teljesen elvesztette bárminemű idő-jellegét, már ha a jelennek egyáltalán volt valaha. A jelen most elmosódó massza csupán, telik egyik nap a másik után és a múlt terméketlensége fölött lamentálunk. És pontosan ebben a kissé rémisztő felismerésben vettem a kezembe A pestist. Joggal vethetné fel valaki, hogy semmi vigasztaló nincs ebben a könyvben, és közben mégis, hosszú idő óta ez az első valódi, erőteljes vigasz. Egyrészt kétlem, hogy valaha is elfelejtem majd az érzést, amikor hajnali kettő körül Camus soraiban mérnöki precizitással visszaköszönt az idővel vívott harcom és a múlt felé tett meddő követelőzésem szánalmas kilátástalansága, alátámasztva, hogy az idő eddig ismeretlen, zsarnoki arcát mutatja éppen az embereknek, másrészt pedig újra megtapasztaltam az egzisztencializmus valódi vigaszát: hogy ember vagyok.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr6116557984

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Skandi kamera 2021.05.14. 17:34:59

Jó írás. Tömör, érdekes, elgondolkoztató gondolatok. (Jó tudni, hogy olvas még valaki Sartrét és Mannt.)

"A jelen pedig teljesen elvesztette bárminemű idő-jellegét, már ha a jelennek egyáltalán volt valaha. "

Volt. Élő példa a középkor, amely valamikor jelenkor volt.
:-)
süti beállítások módosítása