Az az igazság, hogy bármilyen irodalmi folyóiratról legyen szó, mindig a „hátsó traktussal” kezdem az olvasását, a tartalomjegyzékből is először azt mazsolázom ki, hogy milyen elméleti szövegek, tanulmányok, esszék, recenziók kerültek bele, s utána fordulok a szépirodalom felé. Másnak valószínűleg más a stratégiája.
A Látót szintén lehet nézni innen is, onnan is.
Ha nem én lettem volna a tisztafej ebben a hónapban, és így nem a tördelési tervben rögzített sorrend szerint ellenőriztem volna a szövegeket, a saját szokásomat követve legelőbb Vincze Richárd tanulmányára esett volna a pillantásom. A szöveg Esterházy Péter A szív segédigéi című művének angol fordítása és fogadtatása mentén fejti ki, hogy másik kulturális kontextusba kódolva, ahol az intertextusok nem ugyanazt az otthonos hagyományt mozgatják meg az olvasóban, milyen másik aspektus kerül az értelmezés-befogadás előterébe. Hogy éppen ebbe a lapszámba került ez az írás – emlékezés az áprilisi születésű Esterházyra.
Továbbá Mészöly Miklósra emlékszünk az idén búvópatakként elő-előtörő rovatunkban: ezúttal Darida Veronika írt Mészölynek a töredékek filozófiai-esztétikai lehetőségeihez való vonzódásáról és arról a léttapasztalatról, amely az író esetében ezt megalapozta.
Fekete Balázs a Balázs Imre József és Daray Erzsébet szerkesztette Kolozsváros antológiáról elmélkedik az otthonlét élményére koncentrálva. Az otthon ontológiáját emelik beszélgetésük vezérfonalává Amik Annamária és György Andrea, amikor Marilynne Robinson Háztartás című regényét elemzik a tőlük megszokott pontos és körültekintő módon. Láng Zsolt és Tamás Dénes pedig olyan megkapóan elmélkednek a szóra bírás kihívásáról Korpa Tamás legújabb verseskötetéről klikkrecelve, hogy az ember tényleg egy lombját hullató tölgy alatt érzi magát tőle.
Ayhan Gökhan az Öltözőszekrények intimitásában című esszéjében Camus A pestiséről ír – tudom, bennem is felmerült a kérdés: egy évnyi koronavírus után lehet-e még újabb szemmel újragondolni ezt a regényt? Hát, a „belső elhagyatottságukban bolyongó” férfiszereplők és a hiányukkal „jelen lévő” női szereplők viszonya felől, úgy tűnik, szeleteiben lehet. Pimasz kontrapunkt az erre következő „talált vers” Villontól, a Kettős ballada a bolond szerelemről Mészöly Dezső fordításában.
És innen visszalapoznék a főlaptest elejéhez, ahol Szabó Fanni versei mítoszból és álomból fordulnak letisztult és kegyetlenül éles éberségbe, A megszületetlenek például különös atmoszférageneráló hatással bír. Tóth Réka Ágnesnél meglepnek a térbeli viszonyok és mozgások jellegének keménység-lágyság közötti ingadozásai: „leülsz és táskádban egy kar vagy egy láb/ vagy szempilla és hajszál ütődik/ hozzád” (Tojáshéj). Repkő Ágnes versei mindennapi keretek között történő mozzanatok kifeszítései, miközben „Apró gonoszságaink csendben/ a fákra akasztjuk.” (Ugyanott), s Csősz Gergő írásaiból összeállhat akár egy konkrét történet is: találkozás egy tájban, amely vagy megőrzi ennek nyomait, vagy sem, mert „A völgyben már alaktalanra barnult a tavaly” (Hűvös). Nagy Attila szép és elégikussá tisztult, klasszikusabb eszköztárral dolgozó sorainak hangulatát („Tipeg a lélek, télbe tűnik”, Ősz) már címeik is „viselik”, Korpa Tamás megrázó alkotása grafikai képével is egy halálos baleset okozta döbbenet mozzanatait hordozza (Jancsó Noémi). Ebből zökkent ki a halálról egy teljesen más regiszterben beszélő Villon Ádám Péter tolmácsolásában, aki a Nagy Testamentum tartalomcentrikusabb újrafordítására vállalkozik. Egy fordítói szemléletet tisztázó, az újrafordítás szükségességéről érvelő kisesszé után néhány oktávát közöl bőséges jegyzetek kíséretében – személy szerint rendkívül hasznosnak tartom ezt a gyakorlatot régi szövegek újraértéséhez, Nádasdy Ádám hasonló munkáit is szívesen használom. Mindez nem jelenti azt, hogy a régi fordítások elvetendőek, vagy hogy hatalmas kompromisszumként mindent feltétlenül a mai olvasó nyelvéhez és tudásához kell szelídítenünk, számára otthonossá tennünk – kezeljük helyén azt, hogy a fordítás is egy olvasat, egy távolságokat áthidaló jó lehetőség.
A prózában való elmélyülést áprilisban Hajós Eszter írásai biztosítják, melyek az alcímükben egy (ha jól gugliztam le) lett zeneegyüttes egy-egy dalára utalnak, s lágy, szinte megfoghatatlan érzés- és gondolatfutamok; Bali Péter szövegében egy Kölcseyről szóló dolgozat írásával kínlódó fiatalról és mindennapi stratégiáiról olvashatunk – pontosabban egy sajátos-ismerős életérzésről, amely a Már megadtuk magunkat annak, ami csak holnap fog elnyelni címbe is belesűrűsödik. Simó Márton regényrészletet közöl Iker című, készülő művéből; Huszthy Viola Picasso bikája címmel képleírásba szövi bele egy kapcsolat dominanciaviszonyainak a felvillantását; Rékai Anett A versmondólány című novellájában egy kamasz kudarcérzetének és önértékelési problémái kialakulásának néhány szakaszát olvassuk (nekem nehéz volt hangot képzelni ehhez a novellához, ezért külön élveztem, hogy a Szófa megtette helyettem, a „Beszélő” rovatban egy részletet meg lehet hallgatni Mészáros Pancsa bábszínész felolvasásában.
Látszatra mind otthonos, ismerős kiindulópontok ezek – érdemes megnézni, merre tartanak.
(Fotó forrása: irodalmijelen.hu)
