A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Versélmények a Magyar Költészet Napjára

A Látó szerkesztőinek válogatása 2021-ben

2021. április 11. - 1...1

Versek, amiket tanultunk vagy tanulhattunk volna középiskolában. Kötelezők és nem kötelezők. Találkozások, vonzások, fordulópontok. A Költészet Napja alkalmából a Látó szerkesztői a számukra emlékezetes, meghatározó, fontos versélményeiket elevenítik fel a középiskolai évekből.

kn_2021_nagykepu-2.jpg

BABITS MIHÁLY: HÚSVÉT ELŐTT

Vida Gábor 

1916-ban húsvét április 23-ára esett. A rövidnek indult háború már emberemlékezet óta tartott, a végét senki sem látta, és csak az osztrák–magyar vezérkar hitte, hogy a győzelem küszöbön áll. Egyetlen rövid, erőteljes offenzíva, és már meg is nyerjük. Kerül, amibe kerül. Jó magyar hazafi erről mást nem mondhatott. A valóságot már akkor sem igazán érdekelte, mit gondolnak a hazafiak. Ahogy a hazafiak is csak ritkán vesznek tudomást a valóságról. Nincs minden sárm nélkül e kölcsönösség.

1986 tavaszán olvastam először ezt a verset, nem volt benne a tankönyvben, de akkor engem ez már nem zavart, máig emlékszem ezekre a sorokra: „(...) de nem győzelmi ének az énekem / érctalpait a tipró diadalnak / nem tisztelem én, / sem az önkény pokoli malmát. ” A hangsúly nálam az „önkény pokoli malmára” esett, mert a háborús hóbelevancot és a háború-ellenességet nem igazán értettem, kötelező divatja volt akkoriban a békeharcnak, és rendesen unta mindenki.

Az önkényről ellenben voltak személyes tapasztalataim, bár azt még nem tudtam, hogy az a fajta rendőri önkény, amiben élünk, 1914-ben kezdődött, és majd 1989 decemberében fog csak véget érni, hogy harminc év szünet után, 2020 márciusában kezdődjék újra, más szinten, más minőségben, más ürüggyel. Nem véletlen, hogy ezt a verset tavaly ilyenkor sokan elővették, amikor a világ nagyhangú vezetői háborúról kezdtek prédikálni, mert más nem jutott éppen az eszükbe. Március általában kérdéseket vet fel, és problémákat. A választ és a megoldást rendszerint vállvetve hanyagolják a hazafiak – és a valóság.

Jó lesz megtanulni minél több verset kívülről... 

babits.jpg

SZABÓ LŐRINC: SEMMIÉRT EGÉSZEN

Szabó Róbert Csaba 

Faluról kerültem be városra középiskolába. Jó diák voltam, Aranyt, Petőfit és Jókait olvastam, órán figyeltem, igyekeztem felzárkózni az érezhetően jobban felkészített városi társaimhoz. Volt egy osztálytársnőnk, aki az első másfél–két hétben nem jött iskolába. Azt hittük, eliratkozott, hogy már nem fog jönni. Fel sem merült bennem, hogy ennyit lehet hiányozni csak úgy. Aztán megérkezett. Ő lett az én Ulpius Évám. Megtanított lógni, órán beszélgetni, nem figyelni. Meghívott magukhoz ottalvósra, aztán éjfélkor kijelentette, hogy nem maradhatok. Jártam a várost, félidegenekhez csöngettem be, hogy ne kelljen az éjszakát a város parkjában töltenem. De ahhoz, hogy mindezeket elműveljem, egy vers kellett. Akkor, amikor megjelent másfél hét után először az iskolában, magyarórán a tanárnő segítségét kérte felkészülni egy szavalóversenyre. A felkészülés mindig az óra első vagy utolsó öt percében zajlott. Attól kezdve fél éven át hallgattuk, hallgattam Szabó Lőrinc Semmiért Egészenjét. Megfordult a világ. Nem értettem meg rögtön a verset, de tudtam, ez más, mint amit addig olvastam. Mindaz a hatalmi beszéd, ami áradt a versből, és eredetileg a költő hangján kellett volna megszólalnia, tehát egy nagyon maszkulin hangon, azt az én Ulpius Évám hangján hallottam. Elemi erejű találkozás volt, amelynek középpontjában egy vers állt.

szabo.jpg

JÓZSEF ATTILA: ÓDA

Láng Zsolt

Tizenegyedikig soha elő nem vettem a magyarkönyvet, mert azt gondoltam, a magyart nem kell tanulni. Esetleg egy-egy verset, bár ha nem volt hosszú, óra előtti szünetben elolvastuk párszor. Aztán amikor tizenegyedikbe mentem, vagyis III. B-s lettem, az egyik magyarórán Ligeti Zoli bácsi, felülve az üres első padra (akárha a Szinva partján egy kőre), felolvasta nekünk az Ódát. Utána elővette a magyarkönyvünket, és felolvasta belőle a vers elemzését is. Igazi megvilágosodás! Minden érthető volt, lenyűgözően, magával ragadóan, mint Püthagorasz, vagy mint Arkhimédész. Még aznap délután nekifeküdtem a magyarkönyvnek, és napokig egyik ámulatból a másikba estem. Az értelem hatalmáról beszélt minden sora. Az értelem fényéről. Meg lehetett érteni, hogy miként él mégiscsak a Mama („szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében”), hogy miért szállnak galambok a verebekhez, hogy miért mos örök boldogság forrása egy repedt, csorba téglát… Meg lehetett bizonyosodni arról, hogy a versnek szerkezete van. Hogy a vers terében nem amolyan egymásnak ütődő, ürességben kóválygó objektumok a szavak, hanem szabályos, leírható röppálya mentén közlekedők. A vers, az irodalom, az írás azért tudja az ismeretlent megnevezni, mert működik. A működés ad nevet, és nem a név működtet. Nevet adni valaminek, annyi, mint megérteni akarni. Amikor kézbe vesz egy játékot, a gyereket nem az érdekli, mi annak a neve, hanem az: hogyan működik. (Ezért tudnak olyan kevesen verset mondani, túlságosan felnőttek.) Az értelmen túlit értelemmel bevilágítani, igen, lehetséges! Erre vezetett rá a tizenegyedikes magyarkönyv. Ráadásul a szerzője névrokonom: Láng Gusztáv. Bár akkor, azt hiszem, meg se néztem, ki írta. Nevektől még nem volt vemhes a tér.

ja_oda.jpg

DSIDA JENŐ: HULLÓ HAJSZÁLAK ELÉGIÁJA

Codău Annamária

Nem egy eget rengető verset választottam erre az alkalomra a középiskolában tanultak-ajánlottak közül (a jelenlegi romániai tantervek nem egy kötelező listát írnak elő, hanem ajánlott szerzőket, műveket, szövegtípusokat, fogalmakat tartanak szem előtt); sőt, a kedvenceim közé sem sorolnám, s nem mondanám meghatározónak sem. Azért juthatott eszembe, mert nemrég írtam kritikát Billy Collins Az a baj a költészettel című kötetéről, a benne való elmélyülés pedig újra nyitottabbá tett az ilyen típusú érzékenység felé. Ugyanis utólag bizonyos tekintetekben rokonságot érzékelek Collins és Dsida között: abban, ahogy verseik a banálisban benne rejlő tragikummal játszanak, könnyedén pörgetve a formát és a nyelvet, huncutul és önironikusan, de kedélyességükkel egy pillanatig sem tagadják a szenvedést.

dsida_hullo.png

A Hulló hajszálak elégiája akkor, amikor XI. vagy XII. osztályban találkoztam vele ebben a rongyolódásra hajlamos Metszet c. szöveggyűjteményben, megkérdőjelezte azt, amit én addig evidensnek gondoltam a költészetről és annak lehetséges témáiról, szűkebben pedig az elégiáról, az elégikumról. Szomorkásan indít, s aztán a regiszterek, az esztétikai minőségek, a pátosz és a nevetségesség keverésével, túlzásaival és szarkazmusával jár be nagy ívet hajszáltól halálig, s közben nem keseredik bele. Biztos vannak olvasók, akiket ez a szelídség untat vagy egyenesen irritál, én szeretném elsajátítani az attitűdjét. Persze, az „én éltem, sírtam, én daloltam / mindenki helyett” sorról akkoriban azt hittem, komolyan így gondolja a lírai én magáról (kicsit ráolvastam a József Attila-i versalanyokat is, akikhez inkább hozzá voltam szokva), de most már sokkal önironikusabbnak érzékelem, s az egész verset sokkal viccesebbnek, szerethetőnek. A vers emléke megmaradt, mivel akkoriban az addig olvasott, többnyire súlyos vagy éppen emelkedett, szorongó, komor vagy elkötelezett, netán végletesen szentimentális, esetenként hazafias stb., stb. művekhez viszonyítva ez a kevertsége meglepett. Tehát nem is önmagában a szöveg váltott ki odafigyelőbb viszonyulást belőlem; kellett hozzá a (szöveg)körülmények és az én horizontom sajátos konfigurációja. De az elvárások ilyen keresztezése mindig izgalmas, mert itt kezdődhet a megértés felé vezető munka.

RADNÓTI MIKLÓS: ERŐLTETETT MENET

Szőcs Katalin

(XI. osztály, 1970-es évek) Kamaszként (is) megérintett. Mert a halálmenetből is kiüzent. Az utolsó lélekzetig. A hiányból születik a vers-csoda, hogy akár csak néhány pillanatig, megtapasztalhasd az örökkévalóságot, a vers idejében, mely befelé tágul. És amit megnevezhetetlennek éreztél, a poézis által megteremtődött.

vers.jpg

LÓNYAY ERZSÉBET: ÁRVASÁG.

WEÖRES SÁNDOR: BOLERO

Kovács András Ferenc

Weöres Sándor a romániai magyar tankönyvekben, a középiskolában, emlékezetem szerint, legalábbis 1978-ig, nem szerepelt még. Talán csak a Láng Gusztáv kiváló tankönyvében történt rá utalás. Esetleg a Láng által szerkesztett, nagyon bő, kék színű irodalmi szöveggyűjteményben tőle is lehetett tán egy-két verset találni. Utólag bizonytalan vagyok… Weörest a Szép versek évkönyveiben olvastam annak idején már, no meg néha az Új Írás és a Látóhatár lapjain – azok akkoriban még jártak nekünk Szatmárra, a Kritikával együtt. Első Weöres-kötetemet 1975-ben kaptam ajándékba – éppen a Psyché volt! Aztán 1977 őszén Szegedről megérkezett a Weöres által válogatott archeológikus versantológia, a Három veréb hat szemmel is. Azóta passzionátusan gyűjtögetem WS könyveit – hatvan után már két polc Weöresöm van. (Akkor hát két röpke Weörest is ajánlanék most, a Magyar Költészet Napjára.) 

Elsőnek persze Psyché, azaz Lónyay Erzsébet (1795–1831) verse adódik, az Árvaság. (Szép és kesernyés rögtönzés – kelt Kassán, 1815-ben.)

A másik vers meg egy valamivel késeibb, varázslatos Weöres-remeklés 1979-ből: csak egy tánclépés muzsikás szövevénye, színjátszó hullás, torpant toppanás, életes, tökéletes Weöres – az állandón elmozduló Bolero. (Bár ezt költője hangján érdemes, úgy éri meg, szinte élőben is megnézni, meghallgatni. Mert a Költészet Napja amúgy is eleven hangzás és örömünnep – mindig is élő. Mert a költészet napjai nincsenek, és nem is lehetnek megszámlálva – számtalanok mind.)

ws2.jpg

ws1.jpg

SZILÁGYI DOMOKOS: BARTÓK AMERIKÁBAN

Demény Péter

„…mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” Egy kamasz számára semmi sem vonzóbb, mint az ilyen határozott igazságok, ha nem a szülei mondják őket. Egy versolvasó és -hallgató kamasz számára, aki verset is ír. Aki még azt hiszi, övé a világ.

Bartókról semmit nem tudtam, csak azt, hogy sokan „nem értik”. Már a vita kedvéért is vitatkoztam velük, azt pedig éreztem, hogy a zene kapcsán nem elég ez a „nem értem”. Mivel Kodályt felemelték, én hát az ellenkép hálátlan szerepébe löktem.

De én sem értettem a Bartók Amerikábant. Előtte nem úgy értettem a verseket, és nem olyan verseket értettem. A költészet a nemzetmegtartás művészete volt számomra, később jöttem csak le erről a szerről. A szabadulás első állomása Szilágyi Domokos költészete volt.

A végtelen az óceán révén megképződött, és már hordozta azt a szomorúságot, amely a szentenciában is érezhető. A poémát a Halottak napja Bécsben rokonának éreztem, csak ebben semmi otthonos helyet nem találtam, a melankóliába vetettséget pedig a zsenialitás sine qua nonjának éreztem. Ez még mindig elég erdélyi dolog, Weörest vagy Pessoát nem értettem volna.

bartok2.jpg

Mert megfejthetetlennek tűnt, próbáltam megfejteni, ezért sűrűn visszatértem hozzá, akár Illyés Kinga lemezéhez, akár a tankönyvhöz, akár a kötethez. Nyiladozott bennem a felismerés, hogy mennyire asszimilálnod kell a műveltséget ahhoz, hogy költészetben használhasd. Recsegtem, mint az ágak.

„ó, boldogság az is, ha Mount Vernonben barátságot kötsz egy cicával.” Otthon lenned nem engedik, idegenben nem vagy otthon. Ezeken a paradoxonokon is gondolkodtam, az idézett népdalokon és népballadákon, azon, hogy hol lesz jó megpihenni. Hatalmas volt ez a poéma, illett a költő szomorú fejéhez.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr8116497106

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása