A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Markó Béla: Identitások

2021. április 02. - 1...1

Ha kérdezik, európaiak vagyunk mindannyian. Hiszen Európában élünk, szoktuk mondani. Aztán próbáljuk is rögtön megmagyarázni, hogy milyen az európai ember. Keresztény kultúrájú? Vagy zsidó-keresztény? Ilyen? Olyan? Ilyen-olyan? Semmilyen? Magyar? Román? Német? Francia? Egyéb? Legmesszibbre talán mégis József Attila jutott a meghatározással hajdanában, amikor azt mondta Thomas Mannról: „fehérek közt egy európai”. Szóval még nem is feltétlenül fehér? Vagy nem elsősorban fehér? Lehet értelmezni ezt a definíciót, de nem fog sikerülni. Európainak lenni minden bizonnyal éppen azt jelenti, hogy lehetséges az identitások békés együttélése, összefonódása, átjárása, egymásba olvadása, elkülönülése, majd összeilleszkedése ismét, vagyis Európa: empátia a másik ember iránt, beleérzés, belehelyezkedés, tolerancia. Folytathatnám a legmegfelelőbb kifejezés keresését, de nem érdemes, mert nincsen legmegfelelőbb kifejezés. Igen, ez az európaiság lényege, hogy nincsen rá legmegfelelőbb kifejezés, és ne is legyen! Idézetek vannak, ismét József Attilához kell fordulnom: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. Így igaz. Milyen görcsös, milyen nevetséges, milyen keserves úgy élni, hogy nem tudsz kilépni a magad identitásából egy pillanatra sem, csak magyarként vagy románként, csak hívőként vagy ateistaként, csak jobb- vagy baloldaliként látod a világot szüntelen. Milyen nehéz állandóan elfordulni azoktól, akik máshonnan, másképpen látják ugyanazt, amit mi is. Emberként is nehéz ez, empátia nélkül élni, hát még íróként! Tulajdonképpen nem is lehet.

kocsisf.jpg

A kiváló marosvásárhelyi román költő, prózaíró és műfordító, Kocsis Francisko azt a címet adta néhány évvel ezelőtt az egyik verseskönyvének: Teste de identitate. Talán így fordítanám: Identitáspróbák. Az az igazság, hogy minden könyve fölé oda lehetne írni ezt a címet, mert vissza-visszatérő rögeszméje, hogy megértse és megértesse velünk azt az identitás-kavalkádot, amely annyira jellemző például Erdélyre. Ezt nevezzük erdélyiségnek, de nagyjából valami ilyesmi az európaiság is. Gyakran beszélgetünk erről Kocsis Franciskóval, aki egyébként két kötetet is lefordított tőlem románra, és – kell-e ennél nagyobb öröm? – végig magamra ismertem a fordításaiban. Átküldte nekem a minap egy friss prózaversét (szoktunk szövegeket „cserélni”), József Attiláról szól. Szinte azt mondtam, „a mi József Attilánkról”. Holott éppen azt kellett látnom ebből a versből is újfent, hogy mekkora tévedés ma Erdélyben vagy Európában állandóan úgy fogalmazni: az enyém, a tiéd. Milyen fárasztó úgy zárkózni be egyetlen identitásba – amelytől mellesleg úgysem válhatunk meg -, és úgy húzni be a képzeletbeli függönyöket, hogy ne lássanak be mások. József Attilának is több arca van természetesen, mint bármelyik nagy költőnek, a gőgös lázadótól a meghunyászkodó szerelmesig, de Kocsis Francisko éppen azt a József Attilát idézi, akit mi már-már elfelejtettünk valami miatt. A gyermeket, akit az öcsödi nevelőszülők még a nevétől is megfosztottak, Pistának szólították, mert olyan, hogy Attila, nincsen. (Apropó: hun rokonság!) Maga a költő mesélte el ezt utólag. Most pedig egy álombeli utazásban az erdélyi Mezőség és a magyar Alföld találkozik Kocsis Franciskónál, aki egyébként lefordított és közzétett már egy remek József Attila-válogatást, többek közt olyan nagy verseket, mint A Dunánál. Olvasom most a friss prózaverset, és látnom kell, hogy ez a József Attila egy versnyi időre nemcsak az övé is, hanem éppenséggel az „övébb”. Siettünk ugyanis elfelejteni a költő világának egy részét, ami kisiskolásként még a miénk volt. Arra a szegényember- és árvagyermek-szomorúságra gondolok, amelyet akkoriban nyilván megideologizáltak, mert kellett a „proletárköltő” portréjához. Csakhogy, ideológia ide vagy oda, erről szólnak a mama-versek is, erről szól az életműnek egy fontos része. A lényeg: milyen jó, ha időnként emlékeztetnek rá mások, hogy kik vagyunk, és ki (is) például József Attila. Jó, ha nemcsak a tükörben, hanem mások szemében, mások szemével is látjuk magunkat. Mások? Dehogy! Elvégre Kocsis Francisko is erdélyi, akárcsak mi. Hirtelenjében áttettem románról magyarra a József Attiláról szóló verset, íme: 

Kocsis Francisko

ÁLMOMBAN JÓZSEF ATTILA

   Egy mezítlábas gyermek toldott-foldott ruhában, 

tikkasztó nyári napon átvág a végtelen síkságon, lépdel a 

szekérút finom, selymes tapintású porában, le-lefejez 

erős, szíjas vérfavesszővel egy kimagzott fűszálat vagy 

mezei virágot az árokparton; csapkod szenvedélyesen,

bosszúszomjasan; már nem is egy elárvult gyermek, 

hanem a hozzá hasonlók őrangyala; azért kell felnőnie, 

hogy igazságot tegyen;

   előtte, messze a láthatár mögött ott van az a város, 

ahonnan valamivel jobban öltözötten eljött hajdanában, 

megy a kis pusztai vasútállomáshoz, hogy lássa a 

mozdonyt, amelybe végképp beleszeretett; annyira, hogy 

sok-sok év múlva a kerekei alá veti magát; halálos 

gyöngédséggel öleli majd magához;

   álmomban ő még nem tudja ezt; én a gyermeket 

látom, de nem parancsolhatok a képzeletemnek, hogy ne 

szaladjon előre oda, ahol megtörténik mindez, attól a 

gondolattól sem bírok szabadulni, hogy megváltozna a 

sorsa, ha most visszafordulna útjából; de a kis őrangyal 

ezt nem tudhatja, halad tovább; ha más lenne a sorsa, 

talán verset sem írna

 

(Kép forrása: citestema.ro)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr1216488178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása