Amikor szétfutott a hír, hogy előkerült egy ismeretlen József Attila-vers, izgatottan nézegettem én is a kézirat fakszimiléjét a különböző online fórumokon: „Ezért üldögélek / a világban // Minden pillanat / édes, kellemes // Ezért a szívemen / már nem / sötét dolgok ülnek / kedvesem mosolygok”. Semmiképpen sem kidolgozott vers, inkább versvázlatnak vagy sebtében feljegyzett ötletnek tűnik ez az 1935-ös keltezésű szöveg, fölötte nyilván a költő pszichoanalitikusára utaló cím: Edit. Kicsit édeskés, gondoltam, viszont állandó értelmezési kényszerem becsapott, az utolsó szót egyből félreolvastam, így: „kedvesem mosolygott”.

Kézzel írt szöveg, felületes ránézésre az a szóvégi k akár tt-nek is tűnhet. Vagyis ezek szerint a költő a kedvese mosolyától látja egészen másnak a világot. Hogy miért értettem félre, illetve miért akartam félreérteni? Nyilván rögtön Balassi Bálint jutott eszembe, és máris felépítettem magamban egy szép kis teóriát. Számomra ugyanis, amint azt sokszor elemlegettem, a magyar szerelmi költészet egyik legszebb strófája Balassi Bálinttól származik: „Juliámra hogy találék / Örömemben így köszenék, / Térdet, fejet neki hajték, / Kin ő csak elmosolodék” (Hogy Juliára talála, így köszöne neki). Tessék megfigyelni, milyen hihetetlenül pontos leírása ez nemcsak a hajdani társadalmi protokollnak, hanem a kézzel-lábbal lelkesedő költő és az éppen csak „elmosolodó” Júlia közti érzelmi különbségnek is! És mégis mekkora eufóriát tud kiváltani egy mosoly! Gondoltam, József Attila is ezt folytatná, akár szándékosan is, hiszen egyik legtudatosabb költőnk volt. Aztán észrevettem, hogy nem a kedves, hanem a költő mosolyog valójában – legalábbis ez a valószínűbb olvasat -, ezt támasztja alá József Attila egy régebbi szerelmes verse, a Számvetés is: „Ezért ülnek oly sötét dolgok, / oly hatalmak a szívemen, / hogy szorong lágy arcú kedvesem, / ha ránézek: pedig mosolygok”. Majd az is hamar kiderült, hogy vita van a kézirat eredetiségéről, egyesek hamisítványnak tartják. Nem tisztem ezt megítélni. Versnek nem igazán vers, ám attól még lehetne eredeti „emlékeztető”, későbbi kidolgozásra. Viszont legalább ennyire igaz, amivel a hamisítás-pártiak érvelnek, hogy kísértetiesen egybeesnek a jóval későbbre datált vázlat szavai – és írásképük – a már említett Számvetés egyes részleteivel. De a szöveg az szöveg, József Attila pedig az, akinek hisszük. Ha képesek voltunk egy pillanatra neki tulajdonítani egy vázlatot, akkor írhatta volna ő is. Akár így, akár úgy, tulajdonképpen örülni lehet annak, ami történt. Mert hát hamisított diplomák és doktori dolgozatok korában élünk, és nem csak: évek óta folyik a szakértők vitája például egy Leonardo da Vinci-festmény eredetiségéről is. Hol karrierekről, hol horribilis összegekről van szó mindahányszor. Őrültség, gondolhatnánk ilyen körülmények között, hogy egy tehetséges hamisító valamilyen obskurus megfontolásból József Attilát hamisítson. Hát ez az! Amíg nemcsak Leonardót vagy Rembrandtot hamisítanak, hanem egy vélt vagy valós József Attila-kézirat is izgalomba tud hozni minket, addig talán nincs olyan nagy baj. Ugyan ki hamisítana Szabolcska Mihályt? (Bár üssek a számra, mert ahogy kinézünk, még azt is megérhetjük, hogy ő is bekerül a tantervbe.) De abban talán mégis konszenzus van, hogy József Attila nagy költő. Volt ugyan egy rövid pillanat az 1989-es fordulat után, amikor a párttitkárból lett presbiterek zavarba jöttek, hogy az annak idején hosszabb-rövidebb ideig baloldali, sőt, marxista költő éppen szalonképes-e. Aztán elmúlt ez is, és maradt József Attila egyik legfontosabb – szeretetre méltó – költőnk továbbra is. Annyira fontos, hogy valószínűleg tényleg érdemes hamisítani is. Milyen jó lenne, ha csak így szakadnánk időnként táborokra az irodalmi életben: hamis-e vagy eredeti? De ezen a naiv reménységen egyelőre én is csak „mosolyogni” tudok.