A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

címtelen föld

Fiatal erdélyi metamodern líra-antológia (ajánló)

2020. október 14. - 1...1

Kolozsváron 2008-ban jelent meg a Korunk és a Komp-Press Kiadó gondozásában A meghajlás művészete címmel az erdélyi fiatal, akkor még kezdő szerzők antológiája, majd ezt követte, 6 évvel később, 2014-ben az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája.

Azóta felnőtt egy nemzedék, az említett antológiák szerzői közül néhány már ismert, több kötetes szerzővé érett, ugyanakkor a Mozdonytűz óta eltelt újabb 6 év, közben színre lépett egy teljesen új generáció is, velük együtt pedig egy újfajta költészet van kibontakozóban. Kevésbé jellemző a posztmodern cinizmus, paródia és pasztiché, helyét egy reflexívebb irónia, fokozott őszinteség és újfajta érzékenység vette át. Ezt az átalakult érzelmi struktúrát sokan kísérelték meg leírni, ezek közül a legintegratívabbnak a metamodernizmus javaslata bizonyult. A címtelen föld antológia az erdélyi költészet új irányait és kísérleteit gyűjti össze, amelyeken tetten érhető a metamodern érzékenység.

cimtelen_fold_borito_00q-1.jpg

Ide tartozik az utóbbi időben sokat vitatott „újkomolyság” fogalma, az ökológiai- és társadalmi tudatosság és reflexió, testiség és testtudat kérdései az információ korában, a popkultúra vs. magaskultúra, de szűkebb értelemben a kisebbségi lét, az ellentmondásos kelet-európai realitás problémakörei a 21. századi globalizált világban.

Mit jelenthet a hitelesség az azonnaliság és avulás korában? Hogyan kell viszonyulnom a környezetemhez a közösségi média és a fake news sűrűjében? Hogyan és mivé alakultak át emberi kapcsolataim? Mik a kilátásaim a túlnépesedett világban erdélyiként és kisebbségiként, nőként és férfiként? Mi az, amiért felelősséget kell vállalnom? Hogyan kell egyszerre lépést tartanom a világgal, döntéseket hoznom, és valamilyen módon viszonyulnom kultúrához, hagyományhoz, valláshoz, családhoz? Valóban közeleg a világvége? Ha igen, mi lesz utána? Ha meg nem, akkor mi jön még?

Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatják az (fiatal) erdélyi költőket, akik a legkülönbözőbb versnyelveken alkotnak a vallomásos költészettől a formai játékon át a poszt-apokaliptikus- és biopunk víziókig. A kisebbségi tapasztalaton túl – vagy épp abból adódóan – érzékelhető egyfajta, "otthonról hozott" (poszt)irónia, ami nem funkciója, hanem inkább előfeltétele versbeszédüknek. Szintén felfedezhető egy, ezt erősítő, komplex kulturális- és társadalmi háttér, illetve az ezeket ellenpontozó nyers őszinteség és lelki realizmus.

Elsősorban a legfiatalabbak sorolhatók ide, akik az elmúlt években kezdtek publikálni, mint Gál Hunor, Gothár Tamás, György Alida, Juhász-Boylan Kincső, Kali Ágnes, Kemenes Henriette, Kulcsár Edmond, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Ozsváth Zsuzsa, Sánta Miriám, Sárkány Tímea, Sztercey Szabolcs és Vass Csaba; majd azok, akik Mozdonytűz körül bukkantak fel, mint André Ferenc, Győrfi Kata, Kulcsár Árpád, Serestély Zalán, Székely Örs és Varga László Edgár; de itt a helye azoknak az is, akik már jó ideje alkotnak, de mostanában új hangokon szólaltak meg, mint Benke András, Borbély András, Fischer Botond és Gondos Mária Magdolna; valamint a Meghajlás művészetében is helyet kapó Horváth Benji, Láng Orsolya és Visky Zsolt. 

Az antológia teljes előszava itt olvasható.


Serestély Zalán: apacsend

a temetés éjszakáján

két emelet között elakadt a felvonó

apám volt akkor

a legcsendesebb halott

hallgattam

fölfele hallgatott

a sötét akna mentén

nyolc emelet hosszan

végig fölfele

hogy egészen kitelt

hallgatással a tömb

pedig sosem hitt semmiben

ami nála magasabb volt

s most

az aknacsöndben

mégis ő hallgatott

nem valamiről

vagy valamit el

bár szokása egyik sem volt

s nem is úgy

mint kinek sebészkés vette szavát

hanem mint önvizét tó

ha ülepedésben végre

otthonra talált

s a lomhán szitáló

szikkadás

szomj

delirium tremensek közepette

saját kegyelmet kapna

minden külön szemcse

ha sötét mélybe tér

 

hiába szállt alá hogy teste

rohadását megannyi

vaksi-jámbor állat bevégezze

hallottam

fölfele hallgatott

nyolc emelet hosszan

végig fölfele

súlyos apacsendjén átmorajlott

hogy nem élők

emlékezetében süllyed meg holt

hogy ötvenhét év

– fénytelen ünnepek

a folyton félrenyelt leves

televizelt ágyak –

üledékében

feneklő lom

vagyok csak én is

és nincs ki azt mondhatná

fia voltam rettegve

mindent mi véréből rám örökült

halottaságya gennyes

paplanát-párnáját iszonnyal

két ujjra csípve

s keresve bocsánatát

ha megbocsátani nem bírtam

a húgomon-anyámon tett

erőszakot

 

az én apám volt

a legcsendesebb halott

hallgattam

fölfele hallgatott

a sötét akna mentén

nyolc emelet hosszan

végig fölfele

csak így tudom mondani

hogy apám helyén

mélységes tó

önvizét nyeli

hogy néha majd

csigák-rákok jönnek

felkavarni a langyos iszapot

s fülembe üledék száll

rosszul tudni

hogy ki vagyok

hogy amit megbocsátani nem bírok

azt már egyedül viszem

és legfőképp hogy szabad-e

csak ezért megbocsátani

és szabad-e nem

 

OZSVÁTH ZSUZSA: Május egy

Fáj ezt az őszes tekintetű kutyát szeretni.

Ahogy körbetekint, odamegy a székhez,

Némán megszagol, nincs kérdés, válaszra nem vár,

Csak néz a maga pőre tekintetével.

Mit lehet kezdeni a mohósággal,

A lángba boruló arccal szemfenékig.

Ezt a kutyát aludni sem kéne hagyni.

Elmenni sem kéne hagyni.

Felmarni a betont lába nyomán,

Véres körömággyal kaparni utána,

Belekapaszkodni a lábába,

Mint valami rossz kolonc.

Fáj ezt az őszes tekintetű kutyát szeretni.

Paplan helyett ráhúzni a testre melegét,

Szivárogjon a pórusokba, vegyüljön el

A többi testnedvvel, mert különben fáj,

Ahogy ez az őszes tekintet, ez az éhes kutya szeret.

Ahogy napról napra a gazdám lesz.

 

Benke András: Gunoi

Évekig hittem azt, hogy valójában így hívják,

amit mond, az a neve, csak ennyit tud mondani,

és csak ott, a küszöbön toporogva, míg anyám

az ajtó mögül kotorta elő az üres üvegeket,

hogy azokat is a zacskóba tegye. A szabadon maradt

kezébe végül száraz kenyeret vagy aprót nyomott.

Anyám azért más volt, bizonyos szempontból

viszont hasonló, csak ő attól volt idegen sokszor,

hogy nemcsak a munkában, hanem otthon is

leltározott, ami viszont azért volt cseles, mert

úgy engedett ki sokat, hogy a legkényesebb és

-fontosabb portékákat éveken keresztül a szájában

rejtegette, csombolygatta. Pedig a küszöb két

oldalát világok választották el, mint a felfedezett

és a fel nem fedezett űr, az előbbiről is csak annyit

tudunk kb., hogy már fel van fedezve. Ja, és van ott

még esetleg egy-két jelzőfény is, amely mindig túl későn

érkezik meg. Mégis csak az a naiv mosoly hiányzott

mindig anyámról, de hát nincs mit ezen csodálkozni,

az is a küszöb túlsó felén ragadt minden egyes alkalommal.

S hogy még mi, azt sem tudom meg már soha, s kérdezni

is csak innen bentről tudok. Ő viszont mindig kintről

tette, mintha a hangsúlyt mindig felvitte volna

annak a szónak a végén, amit sokáig a nevének

hittem, pedig azt sem tudtam, hogy mit jelent.

 

Győrfi Kata: a hegyen lefelé

egy város kijáratánál, mielőtt letértünk a széles útra,

megálltunk, és kiszálltunk a kocsikból,

hogy végignézzünk egymáson:

így nézünk ki azok, akik túlélték.

 

minden teljesen jeges volt,

csak anyagokat sejtettünk,

hogy az ott jobbra termőföld,

balra füves mező lehetett.

 

te a híd fele indultál,

a mögöttünk levő autó is lassított,

amikor tövig jobbra törted a kormányt,

és elindultunk a hegyen lefelé háttal.

 

úgy tűnt, te tudod, mit csinálsz,

és az álmom meghasadt:

az egyikben tolattunk a töltésen;

a másikban az arcod élén

húztam végig az ujjam,

a szemedtől a füled előtt az álladig.

egymással szemben feküdtünk,

és a világnak soha nem kezdődött el vége lenni.

 

Fischer Botond: Centenáriumokra

Szintézisszerű kábulat vagy forrástalan fókusz, egyre megy,

mert mindegy, hogy egy energiarendszer zárt vagy nyitott.

Mert fuck the system. Mert el kell veszítnem az elvonási tüneteim.

Az éhséget. Lustaságot. Kiürült éléskarma.

Legyen záumága vacsorára, mert ha épp nincs is ünnep,

de hétköznap sem egészen. Együnk záumágát.

Együnk nyers húst nyereg alatt.

Együnk légyölő galócát. Együnk miccset, mustárt, csorbát.

Ne együnk húst.

De együnk gazdagokat.

Együnk lezüllött morzsákat soron kívül, pult alatt.

A halotti toron a halottat kellene megenni.

Inkább ne együnk húst. Mert az ünnep az mindig

a saját temetésünk. Jókedvű öngyilkosság. Tesztoszteron.

Véres üvegszilánkok konyhaasztalon.

Valahogy teljesen máshogy kellene ünnepelni.

És valami teljesen mást.

Az éppen ünnepelt rendszert kellene megenni,

Kronosz saját magát.

Két hely van a zászlótartóban,

az egyikbe piros-sárga-kéket teszek, a másikba feketét.

 

( )

 

Éjjel kilopózom, az egyiket kilyukasztom, a másikra

körbe zárt A betűt fújok fehér festékkel.

Aztán gondolom, feljelentem magam.

Úgyis mindig a jelentésekkel küszködök,

össze-összetévesztem a jelölőt a jelölttel,

vágyat a gyönyörrel, sajnálatot a bűntudattal.

Fogalmam sincs, melyik háborúban

melyik ősöm hol harcolt, elég nekem

számontartani csak az egyik nagyapámat,

aki volt magyar levente, wehrmachtos,

aztán román tisztiszolga. A nagyanyáimról többet tudok.

Csak már fogalmam sincs, mit illik magamról tudnom,

mit másokról, és engem mi érdekel.

Az elvonási tüneteim,

tüntetéspornó, analitikus kábulat talán,

és a Black Bloc még opció.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr8316238678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.