A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Láng Zsolt: Animot

Azopan-novella

2020. október 13. - 1...1

A képen látható asszonynak nincs története. Mindenki másnak van, nem is akármilyen, neki nincs, de csak őt látjuk. Pontosan ismerjük a kép születésének helyét és idejét: Gyulafehérvár, 1980. október 4., Márton Áron püspök temetése. Az ő, a püspök története, mondanom sem kell, igazán közismert, Erdély évezredes történelmének a része. De maga a temetés is izgalmas esemény, kezdve az engedélyeztetés bonyolult háttértárgyalásaitól, eladdig, hogy egész héten csúf, esős idő volt, de amikor a halottat kihozták a templomból, hogy levigyék a temetőbe, kisütött a nap. A fénykép készítője, Török Gáspár szintén fordulatos módon került a helyszínre, és még az autójának, a 2-MS-500-as rendszámú szilvakék Daciának is megvan a maga külön története. Na és természetesen a fotó elkészítését, a negatív előhívását, a képek elkallódását, illetve előkerülését is anekdotikus kalandok kísérték. Ezeket sokszor elmesélték már. Erről a különös képről azonban nem esett szó. Pedig ott van a helye a magyar fotográfia legjobbjai között, Robert Capa meglőtt milicistájának, Brassaï Madame Bijoujának vagy Escher Károly fürdőző bankigazgatójának fotója mellett.  

lang.jpg

Bátran mondhatjuk, hogy remekművet látunk. És egyértelműen a történetnélkülisége teszi azzá. Nemes Nagy Ágnes egyik sokat idézett mondása: „a költészet legfőbb ellensége a szó” kibővíthető: a művészet legfőbb ellensége a történet. A történet az illusztráció korrelátuma. Uralni akarja a látásunkat. 

A történetnélküliség azonban, főképp egy fényképfelvétel esetében okoz némi gondot. A fotó a valóság, a sok lehetőség közül a megtörtént kiragadott pillanata. Ennek a képnek a másik hátulütője, hogy túlságosan festményszerű. A tetejébe a vele rokonítható festmények fogadtatása soha nem volt problémamentes. Eszünkbe juthat Francisco Goya Kutyája, amelyet a mai napig zavar és értetlenség övez, sőt, olykor megvetés. Nem is kutya, csupán kutyafej, puszta tekintet. Felfelé néz, lentről, valahonnan térdmagasságból, felfelé, az emeleti termekben látható freskók felé. Azokról persze annál több szó esik, tematikus összefüggéseikről, vázszerű geometriájukról, sötét, prefreudiánus lélekábrázolásukról.

A tárgyalt fotográfia abban is hasonlít Goya Kutyájához, hogy az asszony, ahogy kissé elfordulva megtorpan, és kívülállóként visszanéz, beleroskadva ebbe a nézésbe, egy állat enigmatikus lényét idézi. Nem érti, mi zajlik körülötte. A szürke tömbök, a végtelenbe kifutó felületek előtt elveszíti térbeliségét, mintha falfestmény volna. És ettől éppenséggel pont a felszín tűnik el, lenullázódik mindaz, ami az ember arcát fedi, nem, pontosan az a fintorokból, jelzésekből, kulturális rétegekből összeálló emberi maszk hull le, ami az enigmatikus lény arcát eltakarja.

 Nem a meztelensége miatt szégyenkezünk egy állat előtt, az állat meztelensége fel se vetődik, hanem mert mi érezzük pőrének magunkat, mintha valami rosszat, bűnt követtünk volna el. Derrida animot-nak nevezi ezt az állati tekintetet. Saját szóalkotása, benne van az állat és a szó, ani-mot. Még csak nem is ránk néz az asszony, tekintetében nincs vádló értelem, mégis felettébb kínos. Mintha elkövettünk volna valamit. Bűntudatunk van. Nem értjük az okát. És bárhogy is vizsgálódunk, hiába pergetjük le újra meg újra az eseményeket, nem jövünk rá, hogyan történhetett. Amikor a püspök koporsóját a hat püspöki titkár levitte a lépcsőn, talán megbotlott egyikük, a koporsó előrebukott, a vállakról lecsúszott, majd a kőlépcső peremén szétrepedt. De az is lehet, hogy a püspöki titkár azért botlott meg, mert megijedt a hirtelen megrázkódó koporsótól, a reccsenve felcsapódó koporsófedéltől. Még mielőtt a koporsó a lépcsőfokokon landolt volna, kiemelkedett belőle a hófehér főpapi ornátust viselő Áron püspök, olyan fényességet árasztva, hogy a közelben állók a szemük elé kapták a karjukat. Az egyik szekuritátés altiszt azt hitte, hogy amit lát, az egy öngyilkosjelölt, egy eszement, aki benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát (néhány hónappal korábban látott egy ilyet Brassó főterén), ezért bőrkabátját levetve rárontott, hogy minél előbb eltakarhassa az emberek szeme elől. De még mielőtt oda ért volna, ő is megbotlott, és balszerencséjére épp az ortodox küldöttség vezetőjére, Iustin pátriárkára zuhant, ledöntve egyben a mellette álló Stoian elvtársat, a vallásügyi hivatal főosztályvezetőjét is. Ekkor aztán megmozdult a többi civil rendőr és szekus, előkapták fegyverüket, és ahogy ilyenkor lenni szokott, mindig akad egy rosszkor elsülő pisztoly... Áron püspök hívei, főképp a csíkiak, évtizedekig visszafojtott gyűlöletüket kiengedve, hatalmas ordítással rohantak a fegyveresekre. Az egyiküket jól ismertem: Táncos Vilmos, a bölcsészkar másodéves magyar-orosz szakos hallgatója, akit már elsőéves korában kiszemelt utódjául Vámszer Géza professzor, tizenkét golyót kapott, de tovább harcolt. Az esztergomi érseket, aki a gyászszertartást végezte, a menekülő tömeg taposta agyon, a magyar követségi kultúrattasét egy eltévedt kődarab sújtotta halálra. Wilhelm Raizer pápai küldött egy viszonylag könnyű sebből vérzett el, mert a benzinhiány miatt a mentők nem tudtak kijönni. És hogy mi lett Áron püspökkel? Állítólag a felismerhetetlenségig szétroncsolódott, amikor felrobbant egy rakásnyi gázpalack, amivel néhányan elbarikádozták magukat egy kriptában, mások viszont úgy mondják, a csíkiak vitték magukkal egy IMZ oldalkocsis motorkerékpár hajójába rejtve. A temetésen részt vett Gellért Sándor költő is, aki szegről végről a rokonom volt. Az ő testéből négy golyót szedtek ki, igaz, ezek közül az egyiket még korábban, a Don-kanyarnál szerezte. Valahányszor meglátogatott minket, előbb-utóbb mindig elhangzott a kérdés valamelyik sógor részéről: Mit csinál a golyód, Sándor? Volt neki egy Debrecenben élő fia, bár nem vette a nevére, úgy hívták, hogy Banga István, de mi Bangapistiztük. Ő volt Gyurka nagybátyám nővérének, Etelka néninek a fia (az apja viszont, mint ahogy már mondtam nem az Etelka néni férje volt). Gyakran átjárt hozzánk, még mindig megvan az a katonai zubbony, amit tőle kaptam, amikor egyetemre mentem, persze, leszedtem róla a rangjelzést meg a magyar zászlót. Bangapisti zászlós volt a magyar honvédségben, a Debrecen melletti Kismacson állomásozó szovjet rakétadandárnál. Erről persze csak mi tudhattunk. Egy kis hordó kecskeméti barackpálinkáért az egyik szovjet tábornoktól megszerezte a kódot, amivel elindíthatta azt az R300 jelzésű atomtöltetű rakétát, amely a Karlsruhe melletti Ramstein amerikai bázisra volt betájolva. A koordinátákat hamar átcserélte, így a rakéta nem Nyugat felé, hanem Bukarest belvárosába, közvetlenül a nulla kilométerkő mellett magasodó Mihai Viteazul szobor lovának kifényesedett fara felé indult. Már a rakéta elstartolása utáni harmadik másodpercben reagáltak az amerikai érzékelők, és ahogy ezt a protokoll előírta, megindították az ellencsapást. Huszonhat LGM-118 Peacekeeper típusú rakéta emelkedett fel szovjet légitámaszpontok irányába, illetve egy Juno Big 1 a moszkvai Vörös tér szívébe, a Lenin-mauzóleumba tartott. Egy perc sem telt bele, és a világ összes atomrakétája úton volt valamilyen célpont felé. Ez mindig így szokott történni, semmi újat nem mondok vele. Jelenleg tizenháromezer-négyszáz nukleáris töltetű rakéta van a levegőben. Beszarás.

(fotó: Azopan, Török Gáspár fényképe)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr6416237982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.