A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Demény Péter: Szemét és sziget

2020. augusztus 13. - szrcs1981

Elmélkedés a szemétről – ez Gabriel Liiceanu 1995-ös szövegének címe. Ebben a szellemes esszében a román filozófus előbb leírja az akkori Bukarest állapotát: szeméthegyek mindenütt, trikójukban domborodó pocakjukat vakargató, nemtörődöm emberek. Egy ideig egy öregúr elkerített egy részt a közös kertből, virágot ültetett belé, öröm volt ránézni, még a közönségesség is meghőkölt egy pillanatra. Azután azonban ismét mindenféle zsíros papírok, söröspalackok, nylonzacskók kezdtek virítani a virágok között, és az öreg Sziszüphosz legyőzötten halt meg.

adevarul.jpg

Liiceanu a Simone Weil emlegette atomizálódásban meg a kommunizmus Alain Besançon elemezte nouvelle cuisine-jában látja az okokat: emiatt nem számít senkinek a közös tér, csak a magánterület, azzal törődik, azt gondozza, s az előbbire ügyet sem vet.

Ezzel az értelmezéssel már Szilágyi Júlia is vitatkozott a Lehet-e esszét tanítani? egyik fejezetében. Kommunista országban volt Budapest is, Prága is, azokat mégsem lehetett koszosaknak nevezni. Valami másnak kell tehát lennie, nem feltétlenül a kommunizmusnak, talán inkább a balkanizmusnak.

Marosvásárhelyen nemcsak szemét van, hanem szemét-probléma is. Az ember a legváratlanabb helyeken pillant meg petpalackokat, csokipapírt, különféle undokságokat, és a kutyasétáltatók sem mind szedik össze azt, ami kedvencük után marad. A nemtörődömség tehát itt is zsinatol.

És itt a szemét-probléma. Szerződések, kapacitás, befogadóképesség problémája – az ember csak kapkodja a fejét. A Dombon, legalábbis itt, ahol élünk, egy ijedtség után még jobb a szemétszállítás, mint eddig, de ki tudja, meddig lesz ez így? A jelöltek mindent megígérnek, ám ez hozzátartozik a lényegükhöz.

A kihelyezett, szem előtt levő magánterületet azonban még tiszteletben tartják, úgy veszem észre. A szomszédos lépcsőházban egy lakó kis kertet gondoz, naponta tesz-vesz, öntöz, gyomlál. Soha nem láttam még, hogy bárki is oda dobott volna bármit, és ahogy sétálok a tömbházak között, ilyen helyeken soha nem látok. Örülök is ezeknek a kis oázisoknak, még ha egyik-másik nem is az én ízlésem szerint való is. Mégiscsak egy szépség-, takarosság-eszmény jegyében jöttek létre, és a negyedben tiszteletben tartják ezeket a helyeket.

De hát ez nem vezet egy egész város közösség-érzetéhez. Én annak az országnak a történelmét látom a szeméttel való bánásmódban, amely egyrészt a diktatúra zártságában vergődött, másrészt az átmeneti időszak bizonytalanságában. A gyárból is azért loptak, mert úgyis az elnyomó államot lopták meg: a közösből, nem a valakiéből; éltek, ahogy tudtak; a „közös” ellenség volt, nagyon is érthető okokból. 1989 után pedig minden bizonytalanná vált, akkor azért haragudtak meg az állam képviselte közösre. A lakást, munkahelyet, fizetést biztosító szegénységet a „minden bizonytalan” szegénysége váltotta fel, ráadásul míg korábban mindenki szegény volt, a forradalom után óriási szakadékok hasadtak a fényűzésben élők és a többiek között.

Marosvásárhelyen minderre rárakódott a nemrég magyar többségű város frusztrációja, amely mára román többségűvé vált. Az etnikai törésvonalak, a párhuzamos valóságok szétszabdalták a teret, és a szemét egy undorodó indulat kifejeződése is. A százalékok közel vannak egymáshoz, még senki nem szusszanhat fel, és az 1989 utáni mentalitás még jól látszik: sokan csillogó verdával járnak, a fogsoruk azonban gondozatlan, és a fülükből vatta lóg.

berettyo_szemet.jpg

Nemcsak a közös tér van tehát elhanyagolva; az intim térnek is vannak fontosnak érzett pontjai, és olyanok, melyekkel a kutya sem törődik. A kis kertek talán annak is a kifejeződései, hogy van egy szenvedély, amelybe nem szólhat bele senki, egy zsebkendőnyi terület, ahol az ember saját magát képviselheti, miután fél napon át egy cégnél vagy egy hivatalban dolgozik, semmi másért, csak hogy valamelyes biztonsága és egyszer esetleg nyugdíja legyen; nem szívből, hanem muszájból. Azt a pár négyzetmétert aztán megtervezi, kialakítja, és délután belemenekül. A kertész azokhoz képest is csodálatos ember, akik minden hulladékukat belehajítják a közösbe. Ő sem a másét gondozza, de szerény álmait legalább megéli.

A senki szigete bent van a lemondás közepén.

(Fotók: 1. forrás: Adevarul.ro; 2. Szemét a Berettyó forrásától 150 méternyire, fénykép: SzRCS)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr3316138288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.