A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Vida Gábor: Katona és férfi

Azopan-novella

2020. június 24. - 1...1

Panasz van a férfiakra. Legutóbb talán Zimbardo dr. mondott kemény, erős, diagnosztikus érvényű mondatokat a középosztály által nevelt vagy tenyésztett fiatalemberekről. Elpuhult, nyámnyila (vö. Madagaszkár) nemzedék, anyámasszony katonái, akik számára legnagyobb kérdés, hogy a nagybötűs életben ki fogja megtölteni a hűtőszekrényt a kívánt finomságokkal – nehogy már ez az ő dolguk lenne. Stop. Magyarán: igazi férfiak már nincsenek. Nyergelj, fordulj, tetszenek még emlékezni, ugye? Legyen azért gyöngéd és előzékeny. Mi hát a férfi ebben a gendersávos alkonyatban, kérdezem én, kissé retorikusan.

katona.jpg

A problémát a teljes terjedelmében felöleni nem fogom, de azért mutatok egy képet. Katonák esznek a vasúti töltés mellett. Tejes bödönökben (Erdélyben bidon) hozták az ételt nekik onnan, ahol főztek. A zománcos mélytányér karimája éppen talál a bidon szájával, azaz nem esik bele. Ezt a fajta bidont német vagy holland tejgazdaságokban rendszeresítették, van egy ikonikus fotó 1929-ből, amikor a válság idején ilyenből öntik a tejet a mezőre ki. A bidont megörökölte a szocializmus, lehet még látni itt-ott, bár az újabbkori normák szerint az alumínium egészségre ártalmas.

A katonák ezt nem tudják, esznek. A többi képből látszik, hogy vasúti alakulatnál szolgálnak, kint vannak a pályán, ruhájuk munkára való, a sapkajelvény és a szíj kötelező, nem rabok, száz embernek hoztak ételt a négy bidonban. A többiek már dolgoznak, ők lehetnek a konyhások, aki szemben guggol és kanalaz, egy káplár, látszik az arcán, nem örül a fotózásnak. Balra fent egy tiszt állhat, kabátja lebben. Férfiak és húsz évesek, a képaláírás szerint munkaszolgálatosok, bár ez nem pontos. A román hadseregben alapkiképzés után a legtöbb katonát munkára vezényelték, nem volt ez büntetés, a népgazdaság igényeit próbálták kielégíteni, ahogy lehet. Hadászati és harcászati tevékenység híjján a sok fiatalemberrel nem volt mit kezdeni, ledolgozták hát az állományban tartásuk ellenértékét. Unatkozó hadsereggel nem lehet csatát nyerni, mondja Nicholson ezredes egy híres regényben, aki tudja, melyikben, az sem nyer semmit. Nem úgy voltak munkaszolgálatosok, mint a második világháborúban, bár ugyanaz volt a szerepük, elvégezni mindent, amire a Haza nem talál olcsó dolgos kezet.

Nem látni, mit esznek. 1967-ben tűrhető a koszt a román hadseregben, mondják, akik ették. Katonának lenni még nem rossz, a téeszben sokkal többet dolgoztak a napi betevőért, korábban a paraszti világban az apák szigorúbbak voltak, mint az őrmester. Katonának lenni emberi rang, akkor is, ha mindenki emlékszik, hogy mit jelent a háború. Volt ruha, cipő, koszt, kvártély. Volt szabályzat, amit az akkori Romániához képest, ahol soha, senki, semmilyen szabályt nem tart be, mégiscsak betartottak. Voltak emberséges tisztek, és barmok – természetesen. Aki nem szakács, nem kazánfűtő vagy a parancsnok sofőrje, az keveset beszél a mundérban töltött hónapok becsületéről. Tudjuk, ennyi szakács, ennyi fűtő, ennyi sofőr nincs. Akik hallgatnak a katonaélményekről, azok tudnak valamit a férfilét sötétjéről.

Mi a baj a férfiakkal? Hogy úgy kell tenni, mintha ez a sötétség nem volna. Mindenki arról köteles beszélni, hogy ő a nyertes, a jó oldalon áll, akkor is fel tudja mutatni a pozitív egyenleget, ha beledöglött, vagy beledöglesztett másokat. Letette például a sofőrvizsgát, amiért civilben tanulni kellett volna. Megtanult ejtőernyőt csomagolni, pedig sosem akart ugrani, még mindig tudja a Morse-jeleket, de minek, megtanult ölni, pedig csak nem akart volna meghalni... Azt kell mondani, hogy jó volt, hogy örültünk neki, hogy az a makaróni, az a bableves, a lecsó kiváló. Jobb, mint otthon – talán. Pedig szar volt az – elvtársak. Akkor  nem lehetett ezt kimondani, de mi pontosan tudtuk.

Ülnek a katonák és esznek, tányérok az alumínium kannák szájában. Nincs asztal, szék, tető, sátor, semmi. Hideg évszak lehet, a sapkájuk téli. A többiek már dolgoznak, az edények és az evőeszköz a fűben, talán a maradékot eszik, az árokban elmossák majd a bidont, ha lehet. Tábori körülmények, pedig nincs háború, és nincs tábor. Megedződik az ember, hozzászokik, erről többet nem beszél. Valaki fényképez, anyáitok pedig sírnak, ha látják, ha nem. Ember fog lenni a fiakból, nem vitás. 

Mivel egyre többen beszélnek a kötelező katonai szolgálat bevezetésének várható áldásos hatásairól, még egyszer elmondom: nem a halál, nem a fegyver és nem a rokkantsági pótlék a gond. Látjátok, hogyan eszünk? Egy óvodás akkor is kikérte volna magának.

A férfi nem.

[A kép forrása: Azopan. Fazakas Ferenc fotója]

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr7115912422

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.