A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Imre Eszter: Kötéltáncos, zongorista, tűzoltó s katona, vadakat terelő juhász!

Azopan-novella

2020. június 22. - 1...1

Hat-hét éves korom körül, amikor megkérdezték, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?”, mindig azt feleltem: kötéltáncos, vagy zongorista. Ezen a válaszon apám szórakozott a leginkább, és mindig kíváncsi volt, honnan ez a kettő, miért, és kérte, hogy próbáljam meg elmagyarázni. Nem igazán tudtam, ma sem emlékszem, honnan jöhetett, főleg, hogy a cirkuszt világéletemben ki nem állhattam, kötéltáncost pedig csak ott láthattam, ott ismerkedtem meg ezzel a mesterséggel. A kilencvenes években gyakran járt Vásárhelyen A Cirkusz, a Tudorban például a Poklos-parton, ott, ahol most a templom van. Akkor kocsmák voltak, mögöttük pedig egy nagy üres tér, ahol fel lehetett állítani a sátrat, és mellé a vidámparkot.

kotletanc.jpg

Ott láttam először kötéltáncost, aztán Budapesten a Fővárosi Nagycirkuszban is. Zongoristát nem tudom, hol láttam először, és noha már gyermekkoromban is nagyon szerettem a zenét, mégis fontos a látvány, mert arra az egyre emlékszem, hogy a zongoristát és a kötéltáncost számomra a látvány, és az érzés kötötte össze: mindketten az elegancia és a finomság megtestesítői voltak. Ezt így akkor, hat évesen nem tudtam elmagyarázni apámnak, amikor próbálta kideríteni, hogy vajon mi közöset láthatok kettőjükben, ráadásul számomra egyértelmű volt, hogy az egyik nő, a másik férfi. De mégis egy volt a kettő: finomak, könnyedek. És volt bennük valami arisztokratikus, a mozgásukban, a jelenlétükben – ezt akkor még annyira sem tudtam volna elmagyarázni, mint az eleganciát. Minden szempontból a szépség, a légiesség megtestesítőinek láttam őket: a kötéltáncost és a zongoristát. Koncerteken például ma is elbájol a karmester látványa, és elveszek a mozgásában: ha nehéznek, szögletesnek érzem, akkor zavar, és megtöri a zene élményét, ám ha könnyen áradónak, légiesnek, akkor beleköltözöm ebbe a mozgásba, és onnan hallgatom a zenét. Egész gyermekkoromban világos volt számomra, hogy a létezés értelme a szépség. A szép ruháktól kezdve a zene áradásán keresztül egészen a dús, habzó, mondatokig mindenben a szépséget kerestem, és emlékszem, milyen elégtétellel töltött el, amikor a közepébe csöppentem, például amikor a tengerhez mentünk. Nem ettem meg olyan ételt, ami csúnya volt, és természetesen ma sem áll szándékomban megenni vagy meginni semmit, ami nem szép. Azt viszont csak nem tudtam eldönteni, hogy a kettő közül melyik mesterséget válasszam, egy ideig feloldhatatlan dilemmának tűnt a kérdés. Aztán eljött a pillanat, amikor arra gondoltam, hogy mese nincs, mindkettőt ki kell tanuljam, elvégre miért ne lehetnék kötéltáncos ÉS zongorista? Két merőben más világ, de hol írja, hogy nem lehet?

A napokban sokat gondoltam a kötéltáncosra meg a zongoristára, aztán egyik reggel az Azopanon kalandoztam kávézás közben, és megpillantottam ezt a képet. A kötéltáncos. És akkor rádöbbentem, hogy tényleg az lettem. Amikor elmentem egyetemre, a leggyakrabban azt hallottam, hogy éhen fogok dögleni, mihez kezdek egy irodalom- és filozófia szakos diplomával? A szüleim orvosok, mégis hogy, és főleg miért találtam ki, hogy írni és olvasni akarok, miért hiszem, hogy ebből meg lehet élni? Valami épkézláb szakmát kéne, mondták sokan. Mi a terv? Nos, nem volt terv. Ahogy mondani szoktam, életemben mindig egyetlen tervem volt, de azt nagyon pontosan, állhatatos munka árán dolgoztam ki: majd lesz valahogy. És mindig lett. Egyet tudtam, dolgozni kell, egy kötéltáncos éjt nappallá téve dolgozik: az erején, a tartásán, az egyensúlyán. És közben élvezi, hogy bármikor leeshet, bármelyik pillanatban zuhanhat, mégsem történik meg. Mindig csak a következő lépésre figyel, de arra nagyon, olyan összpontosítással, hogy amellett semmi másnak nincs helye. Ezt a túrák során is megtanultam: az erdőben, amikor egy sziklán kell lemászni, és csúszik, esik az eső, alig lehet látni valamit, akkor egy szabály van: csak a következő lépést szabad nézni, és akkor minden rendben. Amikor az ember felemeli a tekintetét, és azt nézi, hogy még mennyi van hátra, egyből elveszíti az egyensúlyát. Így van ez az írással, és bármilyen alkotással is, azt hiszem. Az ember legyen hajlandó elköteleződni és dolgozni. Kifogások nélkül, „igen, de” nélkül, „mileszha” nélkül, egyszerűen csak leülni és dolgozni. De! Mindig csak a következő lépést nézni. Világéletemben egyik legnagyobb vágyam volt az írásból megélni. Persze tudtam, hogy húsz évesen ilyesmit elvárni annyira öntelt volna, hogy belegondolni is szégyen. Így azt mondtam, hogy először egyetem, aztán elmegyek (szinte) bármit dolgozni, a pénz egyébként önmagában nem túl érdekes, nem is értem, miért foglalkoznak vele annyit, hiszen az önértéke semmi. Gyermekkoromban azt láttam, hogy az emberek körülöttem – szülők, nagyszülők – dolgokkal foglalkoznak, a világ dolgaival, nem pedig a pénzzel. Mindenki hitt valamiben, mindenkinek volt valami ügye, még ha oly távol is álltak egymástól, de volt egy ügy, ami miatt ők úgy gondolták, érdemes felkelni reggel. Mindenkinek a biztonság volt a lényeg, de soha senkit nem hallottam a pénzről beszélni, úgy önmagában. Csak később értettem meg, hogy ennek mekkora jelentősége volt az életünkben, és hogy ez mennyire ritka szemléletmód. Úgyhogy egyetemre már azzal a tervvel mentem, hogy „majd lesz valahogy”, kerítek valamit, ami segít megélni, és egészen addig fogom csinálni, amíg eljön a pillanat, amikor megengedhetem magamnak, hogy egy vagy két évig csak írok, és nem vállalok el semmilyen más munkát, és lássuk, mi lesz. Voltam recepciós, telefonos ügyfélszolgálati munkatárs, szórólapoztam, és voltam marketinges. Két éve, amikor életemben másodszor váltam munkanélkülivé, azt éreztem, hogy nagyon nehéz lesz elvállalni egy újabb ”rendes állást”, ahelyett, hogy írnék és fordítanék reggeltől estig, de nem volt más választás. Folytattam a kétéltűséget, a kettősség egyébként is az életem alapvető szervező elve – kötéltáncos és zongorista. Nap közben „rendes ember” voltam, este pedig „olyan művészféle”. Aztán jött a korona, és vele együtt nemsokára a hír, hogy elveszett a meló, megint munkanélküli bölcsész lettem. És akkor arra gondoltam, hogy ez most a lehetőség, ha most nem, akkor soha: egyetemista korom óta ezért dolgozom, ez az álom: letenni a „rendes ember” gúnyát, és teljes műszakban keresni a szépet. Miskin herceggel vagyok, a világot a szépség fogja megmenteni. Olvasni, írni, fordítani.

És mint mindig, amikor komoly váltás, törés áll be az életemben, és újratervezés jön, most is visszatértem az egyik kedvenc videómhoz, amiben Marina Abramović szól a fiatal művészekhez. Tudom kívülről, de még mindig iszom minden szavát. Amikor már egyébként is eljutottam oda, hogy beleállok a kockázatba, sőt futkos tőle a hideg a hátamon, és izgulok-örülök, mert nem tudom, mi lesz holnap, akkor Marina szavai minden, amit hallani akarok. Méltatlan sorsra jutott mára a kreativitás és a szenvedély, és nem arra gondolok, hogy „a művész éhezik”, mert egyrészt ez többnyire mindig így volt, másrészt pedig pont hogy nem, és egyoldalú, közhelyes megközelítés ez, a kérdés azért jóval összetettebb (erről talán máskor). Nem, most arra gondolok, hogy a kreativitás és a szenvedély ugyanúgy áruvá, termékké silányult, mint a legújabb iPhone. A nagy vállalatok kreativitás workshopokat tartanak, a kreativitásról és ihletről szóló TED beszédekkel pedig Dunát lehetne rekeszteni, miközben a híres és „sikeres” vezérigazgatók szenvedélyre próbálják tanítani a szerencsétlen „átlagembert”, és úgy tesznek, mintha ők találtak volna ki valamit, ami egyidős az emberrel. A Steve Jobsok és Elon Muskok korát éljük, azt hiszem még sosem voltak ennyire veszélyesek a példaképek. Meg kell tanítani kreatívnak lenni az embereket, fel kell vásárolni a bölcsészeket (és nagy pénzeket fizetnek!), idomítani kell őket, és legfőképp meg kell vásárolni az összes elérthető ötletet, mert az ötlet, a kreativitás az, amiben a legtöbb pénz van. Méltatlan, szörnyen méltatlan! A szobájában olvasgató, gondolkodó, író fiatal bölcsész képe tíz-tizenöt évvel ezelőtt még talán romantikusnak számított, ma már egyenesen elavultnak. Rájöttem, hogy az egész értékrendem elvesztette romantikus jellegét, és már egyszerűen csak ósdinak, idejétmúltnak számít. „Miért csinálod ingyen, normális vagy? Senki nem fog neked szobrot állítani”, hallom egyetemista korom óta, most meg harminc évesen eldöntöttem, hogy akkor ha lúd, legyen kövér, leszek teljes mértékben elavult. Hallgatom Marinát, kockázatról és bátorságról beszél, és mindenekfelett, önazonosságról, azt hiszem. Koronavírus jött, az állásom ment, és helyette maradt a nap huszonnégy órája. Tűzoltó leszek s katona! Vadakat terelő juhász! Lehet, hogy naivitás, de a kötélen egy a fontos: mindig csak a következő lépésre figyelni, de arra a teljes lényemmel.

[Kép forrása: Azopan Fb-oldala. Az Állami Cirkuszban, Bukarest, kb. 1975, fotó: Kovács Levente]

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr7715906668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.