A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

„Most ez vagyok, és ez felszabadító”

Interjú Imre Eszterrel. Kérdezett: Demény Péter

2020. június 02. - 1...1

Írásaidból és beszélgetéseinkből az derül ki, elég sokat utaztál. Miért alakult így?

Ez nem volt cél, sőt sokáig nem is gondoltam volna, hogy így fog alakulni. Nem voltam az a gyerek, aki arról álmodik, hogy egyszer majd elmegy messzire – gyermekkoromban rettegtem a mozgástól, egyik legnagyobb félelmem volt, hogy mi lesz majd, ha a blokkból át kell költözni egy másik blokkba, városon belül! Egyetemre sem akartam elmenni itthonról, de aztán belém állt a jeges félelem, hogy mi van, ha lemaradok valamiről, és akkor utolsó pillanatban gyorsan kiköltöztem Budapestre, ott pedig sok minden megváltozott. Hamar érzékeltem, hogy a világ tágas ugyan, de valamennyire bejárható.

ie_2_jo.jpg

Eleinte Bécsbe jártam ki, nézelődni, körbeszaglászni, aztán elmerészkedtem messzebbre is. Nagyon megtetszett az egyedül utazás, mert sosem voltam az a listás turista-típus, aki mindent ki akar pipálni, inkább a bámészkodós fajta vagyok, mondjuk ez az életben is így van, például teljesítménytúrára azért nem megyek, mert megölném az egész poént azzal, hogy „láttátok, mekkora szarvasbogár?”, és akkor ott ülök mellette húsz percig, mert közben még észrevettem három érdekes formájú falevelet, egy furcsa lábnyomot, és egy négylevelű lóherét, és hát mindet meg kell nézni.

Ráéreztem, hogy mennyire jó elmenni egy idegen helyre, teljesen elveszni és bámészkodni, nézni az embereket, hallgatni a nyelvet, csak úgy ott lenni, és addig ülni egy helyben, amíg úgy érzem, része lettem az ottani életnek. Közben pedig eszméletlenül sokat láttam és tanultam, több téren is. Tudom, hogy közhely, de más kultúrákkal találkozni tényleg felszabadító érzés. Felszabadító a felismerés, hogy nem csak úgy lehet élni, ahogy én teszem. Egy idő után teljesen beleszerelmesedtem a megérkezés érzésébe, amikor fogalmam sincs, hogy mi vár rám. Amitől gyermekként és kamaszként rettegtem, most az a legvonzóbb. Meg igazából megszerettem azt a puritán életet, ami az utazással jár: ilyenkor kevés dolog van nálam, a szállással különösebben nem szoktam foglalkozni, egy számít csak, hogy biztonságban legyek, de nem baj, ha 15 másik ember alszik ugyanabban a szobában, vagy ha kint van a világ végén az egész. Nagyon tetszik, hogy utazáskor az életnek kevés köze van a tárgyakhoz, mert ha éppen valahol vagyok, akkor csak a létfontosságú dolgok vannak nálam, azok pedig elférnek egy hátizsákban, és olyankor egyértelmű, hogy minden más felesleges, és ezt próbálom átültetni a mindennapi működésembe is. Az írásban pedig egy merőben új világot tárt fel az utazás, de nem (csak) abban az értelemben, hogy ha az ember sokat lát és megél, akkor „van miről írnia”, hanem a felvállalásban főként. Ha elmegyek valahova egyedül, akkor vállalnom kell magam, mese nincs, mert egyedül a nagyvilágban csak úgy lehet jól meglenni, ha az ember önazonos, és vállalja magát. Ez pedig egy idő után beszivárgott a hétköznapokba és az írásba is: ez vagyok, lehet, hogy valamit később neccesnek fogok érezni, de most ez vagyok, és ez felszabadító.

Akármit kérünk, rögtön reagálsz, többnyire megírod, halálpontosan küldöd. Honnan az írásvágy?

Az írásvágy és a „többnyire megírom” összefügg, nem meglepő módon – tombol bennem az önkifejezés vágya, viszont szóban gyengének érzem magam. Vagyis, ha beindulok, egy spontán beszélgetésben nagyon fel tudok szabadulni, és sikerül elmondani, amit szeretnék, de ez nagyon ritka, és különleges, szoros kapcsolat kell hozzá. Az életem kb. 80%-a arról szól, hogy nem tudom elmondani, ami a fejemben van, és ez bánt, nyomaszt, szétfeszít, ezért le kell írnom. Meg működik a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”… amiről írok, az többnyire az, amiről nem beszélek. Furcsa kettősség ez, egyrészt el akarom mondani, hogy ki vagyok, másrészt pedig legszívesebben hermetikusan elzárnám magam mindenkitől, hogy senki ne lásson semmit belőlem. Amennyire exhibicionizmus, pont annyira rejtőzködés is. És nem utolsó sorban azt hiszem, hogy az írásvágy a megértés vágyából is fakad, a kettő nálam elválaszthatatlan. Csak azt értem igazán, amit leírtam, talán ezért is írok naplót tizenhárom éves korom óta.

A pontosság pedig azért van, mert az ígéret törvény. Ha valaki kér valamit, inkább mondom, hogy nem tudom, visszatérünk rá, később jelentkezem stb., de ha azt mondom, hogy „rendben, küldöm”, akkor amint ezt kimondtam, a fejemben már van egy magamnak adott határidő. Ez nem csak az írásra vonatkozik. Határidők nélkül működésképtelen volnék, meg egyébként is, inkább mondok nemet valakinek valamire, mint hogy ne tartsak be egy ígéretet.

Ha a szövegeiddel szöszölök, úgy érzem, műveltségben közelebb állsz egy nálad idősebb nemzedékhez. Törekedsz erre, vagy egyszerűen így szocializálódtál?

Mindenképpen törekszem, de nem azért, mert bármikor is tudatosan eldöntöttem volna, hogy ez így lesz, hanem mert ezt érzem a saját világomnak, ebben vagyok otthon. A klasszikus műveltség pont olyan számomra, mint a hegymászás és az erdő: bármi is legyen éppen az adott élethelyzet, ott és akkor megnyugszom, és úgy érzem, hogy visszataláltam önmagamhoz. Igazából a tartalom az, amit mindig, mindenben keresek, az érzést, hogy megszólalt valami örökérvényű. Sok a fecsegés, nagy a zaj, és borzasztóan érzékeny vagyok arra, ha valami viszi az időt és a figyelmet, de cserébe nem ad semmit. Meg a minőség. Kevés szomorúbb dolog van annál, mint amikor az ember azt mondja, hogy „hát, ez meg ez nem volt jó, de végül is, ha azt vesszük, meg ha úgy nézzük, meg hát tulajdonképpen azért jó darab”. A munkát nem lenne szabad megspórolni, sem az alkotónak, sem a befogadónak, és ma ez már nem számít alapelvnek, ma „jól van az úgy is”. Hát, nincs jól.

Mindig úgy érzem, klasszikus alkat vagy a modernitás határán (remélem, érzed a szavak metaforikusságát) - mindenesetre keveredik benned a két minőség. Fontosak neked a határok?

Amit te ilyen szépen ragadtál meg, azt én eddig nemes egyszerűséggel identitászavarnak neveztem, de ez kétségkívül sokkal jobbat fog tenni a PR-omnak! Alapélményem az életben, hogy nem tartozom sehova. Klasszikusnak modern, modernnek klasszikus, ezt érzem a munkámban, az emberi kapcsolataimban, az egész életvitelemben. Egyszerre több helyen vagyok otthon, miközben mindenhol kívülálló vagyok. Ez néha aggasztó, de szerencsére már egyre kevésbé. Azt már tudom, hogy talán túlélem, ha úgy élem le az életemet és úgy végzem a munkámat, hogy sehova nem férek be igazán. Ez egyrészt nagyon jó, mert az ember független maradhat, és megmarad a szabadsága, de kell érte fizetni egy nem is kicsi árat, azt hiszem. Ezelőtt 5-10 évvel még választás kérdése volt talán, most már viszont nem az, szerintem elment az a vonat, amire, ha akkor felpattanok, akkor most nem érzem magam ilyen kívülálló, határ-lénynek. Fogalmam sincs, hogy mi lesz belőle, mindenesetre kíváncsian várom.

Határok, tartalom és minőség, ezekért dobban a szívem. Nem gondolom, hogy határok nélkül értelme volna bárminek is. Határok nélkül nincs igazi tartalom, nincs izgalom. Az alkotás folyamatát pont az teszi igazán izgalmassá, hogy bizonyos kereteken belül kell maradni. Ha nincsenek keretek, akkor nincs tét sem, nem izzad bele az ember a munkába és a kíváncsiságba, hogy vajon hogy lehet még megoldani ugyanazt a kérdést. És ugyanez az eredményre is vonatkozik: amikor filmet nézek, zenét hallgatok, olvasok, festményt nézek, akkor onnan jön az adrenalin, hogy vajon az adott mű kimerít-e minden lehetőséget az adott kereteken belül. Meg persze mindez a figyelem összpontosításáról is szól: a csapongás lehetőségének a kiszűrése.  És mivel life imitates art, ugyanez van az ember magánéletében is szerintem: ha vannak határaim, akkor minden sokkal intenzívebb. Rákényszerülök, hogy mindent szemügyre vegyek és megértsek, ne dobjam el félig elhasználtan a lehetőségeket és megválaszolatlanul a kérdéseket, és gyakorlatilag ettől lesz tétje a döntéseimnek, a tetteimnek és a szavaimnak.

Kizárólag emberekkel szoktál beszélgetni?

Tulajdonképpen velük a legritkábban, azt hiszem.

[Imre Eszter szövegei a Látó-blogon]

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr4315735090

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.