A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Albert Mária: Drága statiszta

Hajdu Szabolcs Békeidő/Treasure City című filmjéről

2020. április 28. - 1...1

Szeretem a nehezen megközelíthető dolgokat. Mikor egy regényt többször el kell kezdeni, hogy átjuss az ötvenedik oldalon, aztán beszippant és megjutalmaz. Vagy addig állsz ide-oda egy festmény előtt, míg egyszer csak rád vetül a benne felhalmozott fény. Egy kis akadály mindig jól jön, ha az ember szeretne közelebb kerülni valamihez.

Ha. A közeledés lehetőségének és szándékának ez a lélegzetvételnyi  mozzanata tetszett nekem legjobban Hajdu Szabolcs Békeidő/Treasure City című filmjében. Az online filmbemutató különleges kürölményei között nem volt könnyű elkezdeni a filmnézést – azóta az alkotók segítséget nyújtanak a kapcsolódni vágyóknak -  és így többször is láthattam a film elején található Thomas Bernhard idézetet és azt a lapos pillantást, amelyet az egyik szereplő, az aktivista Kinga (Török Illyés Orsolya) vet beszélgetőpartnerére, Dorottyára (Wrochna Fanni). A beszélgetés egy lélegzetvételnyi szünetében Dorottya elkezdene valamit, Kinga rákérdez, Dorottya lesüti a szemét, mintha szégyenkezne, aztán megtorpan. Nem tudjuk, mi rejlik a pillantásban és az elhallgatásban. Azaz, megtudhatjuk majd, ha figyelünk, a film végén.

bekeido.jpg

Hajdu Szabolcs filmjében Tarantino Ponyvaregényére emlékeztetően fonódnak egybe a történetszálak, ráadásul olyan terekben, egy sehol és mindenhol létező városban, melynek részletei egyszerre idegenek és felismerhetőek: egy állami hivatal bejárata, egy aluljáró csempeborítása és korlátai, pirossal áthúzott  Baciu-Kisbács felirat az útjelző táblán és így tovább.

Mielőtt megnéztem volna a Békeidőt, belepillantottam kicsit a film címe körül zajló vitába, hisz a filmcím, mint jelenség vagy az idegen filmek magyar címei hosszabb vizsgálódást is megérdemelne. De erről majd legközelebb. Érdekes ugyanakkor, hogy akárcsak Hajdu Szabolcs történetei, az egykori Békeidő is a valóságból ihletődött, nem-színész szereplőket is mozgatott. Ami számomra legnagyobb sérelemként kirajzolódott a cím körüli vitából, most pont a figyelem hiánya: miért nem ismerték a mostani alkotók Vitézy László filmjét, hogy nem nézték meg, miért nem látták? Most talán még többen megnézik mindkettőt. És esetleg látják is.

Komplex dolog egy film címe, hiszen ha ismerős, mindjárt elvárásaink és előítéleteink vannak – ahhoz képest értékeljük és érdeklődünk iránta. Azért is érdekelt nagyon ez a mostani Békeidő, mert számomra egymástól függetlenül is kedves és érdekes csapatok és emberek együttműködésekből született. Jim Stark elsősorban Jarmusch miatt nagy kedvencem, a Látókép-Productiontól már láttunk néhány merész és szép filmet, a Filmtett Egyesület munkáját az erdélyi magyar mozi számára létfontosságúnak tartom. A többiekkel (Art-Játék Egyesület, Bord Cadre Films, Sovereign Films) én most fogok közelebbről megismerkedni. De az világos, hogy Kolozsvár és Budapest között kialakult egy alkotó erejű kapcsolat, melynek köszönhetően például fiatal alkotók is tanulhattak a forgatás során. Ebbe a keretbe férhetett be statisztálni Greguss Zoltán (utazó a vonaton) vagy Vágvölgyi András (biciklis), de más nem-színész szereplők is, akik mind nagyszerűen alakítanak néma vagy rövidke szerepeikben. De mi is egy statiszta vagy epizódszereplő? Mennyit ér? Ki figyel rá?

Filmes statiszta az egyik szereplőnk, Csaba (Deák Zoltán) is, azaz ezt mondja a taxisofőrnek, amikor az rákérdez furcsa öltözetére, a tréningfelsőre és rövidnadrágra, melynek alapján sportolónak, atlétának gondolja (jelmez: Nyitrai Karola). Kedvenc jelenetem ez, legszívesebben ideírnám az egész dialógust,  végig metszően jól működnek a párbeszédek (forgatókönyv: Hajdu Szabolcs). De nem, jobb lesz megnézni, én elmesélni is csak annyira próbálom, hogy ne lőjem le túlságosan. Nem, nem fizetnek jól a statisztálásért, válaszol rezignáltan Csaba a napszemüveges taxisofőrnek, Henriknek (Wilhelm Buchman). Mi, nézők, akik Henriknél többet vagy mást tudunk, láttuk már Csabát egy előző jelenetben, háttérben, szöveg nélkül, de olyan helyzetben, ahol a nézés és a látás fontos kettőssége nagyon is megmutatkozott. Az egyik történet főszereplőjét, Angélát (Sárosdi Lilla) annyira zavarja Csaba kitartó bámulása, hogy azt hazudja,  a lánya, Johanna (Pálfi Magdó) megijedt és utasítja a pincért (Gelányi Bence), hogy kérdezze meg, miért nézi őket olyan kitartóan.

„Film-antológia”, mondják az alkotók a bemutatkozóban. Az egymásba fonódó történetekben több családi, munka- és párkapcsolat keretén belül merül fel az alá- és fölérendeltség kérdése, a zavaró, a földi poklot képviselő másik ember puszta jelenléte miatti feszültség, helyenként majdnem az elviselhetetlenség határáig durva helyzetekben és párbeszédekben. El sem hinnénk, hogy ilyen lehetséges, ha nem tudnánk egyik-másikról, hogy valóban megtörtént. Megkockáztatom, minden megtörtént valahogy a valóságban, amit itt eljátszanak nekünk a színészek és  nem-színészek, statiszták és főszereplők.  De –  mivel az alkotóknak az is kijelentett célja, hogy „képzelet és valóság határán” mozogjanak a történetek – , egyszerre elbizonytalanító és megerősítő feszültség dolgozik a nézőben itt is, akárcsak a helyszín esetén. A kincses városban vagyunk, vagy egy kincses városban és ezeket a történeteket olvastuk már a sajtóban, vagy láttuk a hírekben, de azt, hogy pontosan mi történt, tán csak az asztrológus (Bocsárdi Magor) kalitkában tartott baglya tudja, aki a sötétben is lát. Nemcsak kiszolgáltatott gyerekeket, kamaszokat (Hajdu Lujza, Krokovay Ábel) és színészeket (Tóth Orsi, Sándor Anna, Katona László, Szabó Domokos) utasítgatnak, vezetnek és dorgálnak, mindenki vétkes, mindenki megkapja a magáét. Nem csak a rendező (Schilling Árpád), Attila, a lelkész apa (Hajdu Szabolcs) vagy a rendőr (Buzási András) jelennek meg elnyomó vagy zaklató szerepben, mindenki gyarló módon visszaél különböző típusú hatalmával. Bár az első jelenettől kezdve mindent eláraszt egy meleg, puha aranyos fény, nemcsak éjszaka van ezen a senki és mindenki földjén, ahol a történetek összekuszálódnak és kibomlanak, hanem többféle sötétség is: verbális és fizikai erőszak, lelki terror és elidegenedés, sok-sok emberi bántás és fájdalom.

pl.jpg

Mi pedig mindennek a nézői lehetünk. Nem pont olyanok, mint a lakásszínház nézői, a filmbéli statiszták, akik, megszámoltam a szereposztásban, huszonheten vannak, és akiket nem fogok most név szerint felsorolni. Viszont az az átcsúszás, amellyel nem csak ebben a jelenetben, hanem többször is, ismételten rávezet a kamera (Bántó Csaba), a vágás (Kővári Szabolcs) és Hajdu Szabolcs rendezése, hogy hol vagyunk és mit nézünk, újra a nézés és látás közötti különbségre hívja fel mesteri módon a figyelmünket.

„Á, jó! Értem, hol vagyok”, rezzenünk fel, mint a prostituáltnál (Ötvös Kinga), a zene egyik erősebb ütemére ébredő Csaba (a film zenéje: Freakin’ Disco). Aztán körülnéz, fizet, megy. Mi a saját kanapénkon üldögélünk. Beléptünk, fizettünk, megnéztük, maradhatunk. De, azt hiszem, érdemes elgondolkodni azon is, hogy mit látunk, mit láttunk. A Békeidő történeteinek részletei dolgoznak bennünk, kérdeznek és remélhetőleg nem hagynak nyugton. Mert borzasztó a kirajzolódó kapcsolatok reménytelensége, a görcsös önigazolás vagy a másik gyengeségének folyamatos kiaknázása. Mintha nem is lenne belőle kiút, mintha a jövőből csak annyit látnánk, mint a kamasz fiára idegesen várakozó Attila (Hajdu Szabolcs), saját autójának koszos szélvédőjén át, éjszakai homályban (látványtervező: Nyitrai Anna). A pillanatnyi zavarban minden összekeveredik, szép és rút, gyenge és kíméletlen, áldozat és elkövető, jó és rossz: “ez nem én vagyok, csak védekezem” – mondja a családi háború kellős közepén Attila a feleségének, Erzsébetnek (Földeáki Nóra).  Mintha egy töredéknyi időre felismerné saját gyalázatos fölényének csapdáját. Az önvesztés pillanatában, pedig minden elférne, talán még a másik esetlenségének és kiszolgáltatottságának felismerése is.

Az utóbbi időben valahogy sikerült több olyan filmet nézni vagy újranézni, ahol utaznak a szereplők – autóban, vonaton, hajón – vezetnek vagy mások viszik őket. De vajon ki irányítja útjukat? És a tekintetüket? És néznek-e valaha befele? Ugyanolyan kíméletlenséggel, mint másokra, mint Kinga Dorottyára? És hány történet nem hangzik el a nézések szigorú súlya alatt? Mi mindent nem mondunk el és nem hallunk meg, csak azért, mert rettegünk, hogy milyen fényben látnak majd érte? Hogy húzódunk meg életünk filmjének hátterében, mint olcsó statiszták? És mi lesz, ha feleszmélünk, felemeljük a tekintetünket és szembenézünk a másikkal?

(Képek forrása: imdb.com)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr7615645242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.