A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Markó Béla: Járványirodalom

Jegyzet

2020. április 14. - 1...1

Járványügyben mintha szegényesebb lenne a mi irodalmunk, mint más népeké. Legalábbis Boccaccio, Camus és Márquez mellé most hirtelenjében nem tudok egy azonos nagyságrendű magyar szépprózai remeket odatenni. Pedig nagy halottaink is vannak, az 1831-es kolerajárványban elhunyt Kazinczy Ferenctől egészen az 1918-ban a spanyolnáthába belehalt Kaffka Margitig. De ők nyilván áldozatai voltak, nem krónikásai a járványnak, bár Kazinczynak fennmaradt egy-két naplójegyzete a „mirigyről”, ahogy akkor a kolerát nevezték. Ha viszont nem a járvány-, hanem általában a betegségirodalmat nézem, bőven találni remekműveket nálunk is, Janus Pannoniustól vagy Csokonai Vitéz Mihály verseitől egészen Esterházy Péter prózájáig.

kosztolanyi_multkor.jpg

Sőt, verset azért a járványról is írtak magyar költők, keresgélés közben akadtam rá például egy Kosztolányi Dezső-szonettre:

                JÁRVÁNY

A városon a múlás szárnya reszket,
némák, mogorvák mind az emberek,
a házakon jelző piros keresztek,
az arcokon megdermedt döbbenet.

Az orvosok sötét ruhába lépnek
a hánykolódó szenvedők köré
s a fürge higany - szótalan itélet -
felszökken a piros vonal fölé.

Benn vacsorálnak... nincs ott kedv, mosoly,
tompán csörög a villa és a tál,
fel-felkel egyik, sír és szótlan áll.

A zord apákon terhes gyászos árny van,
s az orvosságszagú sötét szobában
egy lázas arcu ifju haldokol.

1905-ben született a költemény, egyelőre nem sikerült kiderítenem, hogy miféle járványról lehet szó, talán a diftériáról, vagyis torokgyíkról, amely rettegett betegség volt akkoriban, de persze lehetett akár a szokásos influenza is, bár ennek ellentmond ez a sor: „a házakon jelző piros keresztek”. Első olvasásra megérint a még kezdő, húszéves költő verse, benne van a kor kissé dekadens, kissé romantikus hangulata, és természetesen erősen emlékeztet Reviczky Gyulára. Aztán elolvasom másodszor, és annak ellenére, hogy napok óta, mint sokan mások,  járványhírekre figyelve ülök én is itthon, most azon veszem észre magam, hogy hideg fejjel, mindenről megfeledkezve, szedem szét darabjaira a szonettet. Mit tud, mit nem tud a húszéves Kosztolányi, aki egyébként félkötetnyi szonettet írt akkoriban? Érzi máris a formát, érzi a jambust, mikor kell megfeszíteni, mikor kell ellazítani, de milyen különös: még legyőzi őt a szonett, mint ugyanabban az időben Adyt, később néha Babitsot vagy József Attilát. Úgy értem, hogy jó szonetteket írnak ugyan, de nem mindig képesek a saját egyéniségükhöz hajlítani ezt a látszólag egyszerű, valójában nagyon is rafinált formát. A nyugatosok közül talán Juhász Gyulának sikerül egy-két igazán eredeti szonetteket írni. Csak Szabó Lőrinc darabos, de formailag mégis pontos szonettbeszéde bizonyítja majd be, hogy mennyire egyénivé lehet tenni ezt a tizennégy soros struktúrát, mennyire vissza lehet neki adni eredeti rendeltetését: a drámaiságot.

Így teszem-veszem az ifjúkori Kosztolányi-szonettet, és magamnak sem vallom be, hogy elégtétel rajtakapni a zseniális poétát – számomra a Hajnali részegség az egyik etalonja a magyar lírának ˗, hogy bizony ő sem teljes fegyverzetben érkezett Szabadkáról. (Mert hát a Járvány helyszíne inkább Szabadkát idézi, nem Budapestet.) Azt is jó látni persze, hogy azért miket is tud már húszévesen, például a két terzina ölelkező rímképlete, ahol az első és utolsó sor közé négy sor ékelődik, és mégis zenél az egész. Bátorság kellett így rímeltetni a szonettet. Szép vers ez, de még nem igazán Kosztolányi. Már rég elfelejtettem, hogy miért is kerestem elő, és íme, mesterségbeli apróságokkal bíbelődöm. (Pedig az elegáns latin mondás szerint: Inter arma silent musae; Fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Ugyanezt fogalmazza meg, fonákjára fordítva, kevésbé elegánsan, de brutális érzékletességgel a román szólás is: Țara arde și baba se piaptănă; Ég az ország, s a vénasszony fésülködik.)  Apróságok tehát? Dehogy. Nincsen nagyobb bűn, mint semmibe venni a mesterségbeli kérdéseket. Apropó járvány, apropó vírus, apropó tudomány: jó lenne majd emlékeznünk erre később, ha éppen kuruzslók akarnak megváltani minket. Mondjuk: oltásellenes agitátorok. (Tényleg: ezek most hol vannak vajon?)

dsida.jpg

Másrészt eszembe jut Dsida Jenő. Micsoda megszállottság, micsoda hivatás- vagy éppen küldetéstudat, hogy utolsó napjaiban még gyönyörű szapphói verset diktál a kórházi ágyról feleségének: „Lássuk, vajon itt a habos verejték/ s jajgatások rettenetes hevében/ véres arcú rémületek között is/ úr-e a szellem?” Igen, nevezzük minden pátosz nélkül a mesterség győzelmének, ahogy a forma diadalmaskodik a formátlanságon. Ahogy Dsida haldoklik szapphói versben, ahogy Radnóti jajgat hexameterben: csupa szörnyűség, és mégis jó tudni, hogy vannak, akik az utolsó pillanatig hisznek a mesterségbeli tudásban. Mert hát így vagy úgy járvány van mindig. Egész életünkben. Akkor pedig írjunk verset! Vagy fessünk képet! Vagy ültessünk fát! És így tovább.

(Kép: Kosztolányi műtét után a Szent János Kórház teraszán; Dsida Jenő. Forrás: multkor.hu)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr8615611260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.