Magyarország kormánya 2020. március 11-én hirdette ki a járvány miatt a vészhelyzetet (fatális dátum: ekkor volt 2011-ben Fukushima is, és még korábban, a nyolc és fél év után befuccsolt házasságom évfordulója is), másnaptól az online térbe kényszerültünk mi is a szegedi bölcsészkaron, mint minden egyetem, két nappal később a közoktatás is, és négy nappal később lezárták a határokat. Soha nem tapasztalt intézkedések voltak ezek, amelyek – a járvány észak-olaszországi hírei után – félelmetesek voltak. Én annak az első, március 15-es hétvégének jó részét azzal töltöttem, hogy búcsúlevelet írtam a gyerekeimnek arra az esetre, ha meghalnék a járványban, és a lakásnak egy olyan zugában helyeztem el, ahova tudom, hogy első dolguk lesz benézni, ha valóban meghalok. Érzelmileg egy feneketlen mélypont volt ez nekem. Aztán persze kicsit felengedett az egész – jött a kenyérsütés, az online koncertek, a szobakertészkedés, és nyáron egy hét Balaton is sikerült. Majd a második hullám, s most a harmadik, lassan beleszokunk, bár ki tudja még, mi lesz ezzel a brazil mutánssal, amelyet (tegnapelőtti hír) már kimutattak Romániában és Ausztriában is.
Egy éve tanítok online (az őszi könnyítésekkor, amikor engedélyezve volt a tantermi oktatás, nekem két, száz fősnél nagyobb előadásom volt), hallgatókat maximum egyesével látok már egy éve, amikor nagyritkán az utcán vagy a Lidlben összefutok valakivel (és a maszkok ellenére fel is ismerjük egymást), meg Zoomon persze. Tudom, hogy szerencsés vagyok, hogy otthonról dolgozhatok, sokaknak nincs választásuk, vagy éppen el is vesztették a munkájukat.
Napi szinten meg kell küzdenem azzal, hogy túléljem a helyzetet – agyban és lélekben.
Egy ideje az segít a túlélésben, hogy más perspektívából nézem az egészet: nem a normalitás felől, mert úgy sírnivaló minden, hanem úgy, mintha háborúban élnénk. Elvégre: a megszokott élet alapjaiban megváltozott, átrendeződött; korlátozásokkal élünk, szeretteinktől többé-kevésbé elszakítva – vagy éppen állandóra összezárva velük; az embereket betegség, gazdasági csapások érik, a halálos áldozatok számáról nem is beszélve; s bár katonák helyett ápolók és orvosok harcolnak értünk, nap mint nap szenvedjük politikusok rossz döntéseit. Mi ez, ha nem egy modern háború.
Mostanában értettem meg, milyen lehetett a szüleimnek végigélni a II. világháborút (16 és 14 évesek voltak, amikor vége lett) – a kiszámíthatatlanságot, a bizonytalanságot, hogy meddig tart még, az időnkénti reménytelenséget. Anyukám az orosz kisvárosban, ahol a szüleivel a nagyszülőknél rekedt egy több évesre nyúlt nyári vakációban (épp a nyári szünet kezdődött, amikor az ország belépett a háborúba, és a történelemtanár nagyapám úgy vélte, nagyobb biztonságban lesznek, ha Moszkvából lemennek a 180 kilométerre délre fekvő Mihajlovba). Néhány hónapra ellenséges megszállás alá került még az első őszön – amikor a nagybátyja a behívását követően egy hónap alatt elesett a fronton (fia, anyukám unokabátyja, 19 évesen apjával együtt vonult be, de ő egy karcolás nélkül megúszta, és végigharcolta a háborút). Apukám 13 éves volt, amikor 1944 koraőszén édesanyjával meglátogatta a galíciai frontról a magyar hadsereggel visszavonult, és Szatmárnémetiben hadikórházban ápolt édesapját. Élete első utazása volt szülővárosa, Szentes határain túl. Visszafelé a csodával határos módon éltek túl egy nagyszabású bombázást Szajolnál, és hazaérve napokig remegett még a gyomra az átéltektől.
Innen nézve nem is akkora a veszély (a Lidlbe menet például nem leselkednek rám orvlövészek…). Ha a szüleim túlélték, akkor csak menni fog nekem is. (De azért a levél ott van, lassan egy éve a zugban.)
(Kép: A Szolnok-Szajol vasúti híd bombázása 1944. augusztus 28-ikán, www.461st.org)
