Kitaláltam egy harminchárom éves férfit. Tekintete puha és meleg, és aki belenéz, annak olyan, mint a pillanat, amikor egy hosszú nap után vajjal megkent és megsózott frissen sült házikenyeret emel a szájához, miközben a szeme sarkából látja az asztalon várakozó pohár vörösbort. A férfi lelke pedig, a lelke akkora, hogy elférne benne a világ összes kóbormacskája és –kutyája. A gondolatairól és világnézeti elveiről nem sokat tudunk, mert a történetünk szempontjából annyira nem érdekes, ám egyvalamit mégis tudunk: ennek a kenyérmeleg tekintetű, és beláthatatlanul tágas lelkű férfinak réges-rég óta van egy kívánsága, egy mindent felülíró vágya, és amire a harmincharmadik életévét betöltötte, ez a vágya teljesen átvette az uralmat az élete fölött. Noha a világnézeti elveit nem, az emlékeit ismerjük, és általuk tudjuk, hogy miért van ez a vágya, ami a világnak lassan akkora szeletét zárta el előle, amekkora a férőhely a lelkében a világ kóbormacskáinak és –kutyáinak.

Aztán egy nap rendkívüli hírről szerez tudomást: egy messzi-messzi faluban, az általa ismert hegyeken és völgyeken túl, a láthatár mögött, áll egy különös ház. Attól különös, hogy a benne lakó ikerpár maradéktalanul teljesíteni tudja a kívánságát annak, aki betér hozzájuk. Ebben a két gyermeklányban megvan minden, amitől a felnőtt sokszor úgy érzi, hogy a gyermekek csak félig érkeztek meg a földre, és lényüknek egy része még valahol máshol él, ott, ahol csupán egy láthatatlan hajszálér választja el a rettenetes dolgokat a csodálatosaktól. Az ikerpár egyszerre ébreszt tekintélyt, csodálatot és félelmet a hozzájuk látogatókban. Nem történik ez másként a kenyérmeleg tekintetű, harminchárom éves férfi esetében sem, aki a hír hallatán útnak indul, hogy felkeresse ezt a világ szeme elől elrejtett boszorkányházat. Hosszú utat tesz meg, és a saját világának zajától távol alkalma adódik felidézni sok olyan emlékét, ami az évek alatt táplálta ezt az egyetlen, mindent felülíró vágyát, ezt a bensőjét belakó furcsa élőlényt, ami sokszor azt a benyomást keltette benne, hogy ő az egyetlen, aminek köszönhetően a férfi még egyáltalán embernek érzi magát. Ezen a történeten dolgoztam egész héten, és működött, egészen addig a pillanatig, amíg a férfi megérkezik a házhoz.

Számtalan történet versenyez a figyelmemért naponta, sőt óránként, se eleje se vége a megírásra vágyó történeteknek, ám nagyon kevés jut el abba a fázisba, amikor már egyértelmű, hogy joggal tart igényt a megírásra. A legtöbb csak az elme hullámvetése, ami nem baj, mert így már egy fokkal tudatosabb az élet: nem pusztán áramlanak a gondolatok anélkül, hogy észrevenném őket, hanem azáltal, hogy méltóztatnak követelőző történetekké formálni magukat, legalább lehetőségem van észrevenni őket, és tudomásul venni, hogy már megint nagy a zaj odabent. Aztán amikor egyikről kiderül, hogy joggal követeli a figyelmemet és odaadásomat, akkor leülök és megírom. Az már a folyamat legegyszerűbb része, amikor ülök és írok. Sokkal nehezebb a szelektálás, ami egyébként „megy magától”, csak ha valakinek a legsúlyosabb jellemhibája a türelmetlenség, akkor nehezen viseli, mert ezt ugyan nem lehet felgyorsítani. Szóval a harminchárom éves férfi története, akinek egyetlen vágya az egész életét felülírta, egyértelműen kiemelkedett az elmének ebből a hétköznapi hullámvetéséből, és elkezdtem dolgozni rajta. Ám amikor odáig jutottunk, hogy a férfi megérkezik, akkor zsibbadt csend ülte meg a lányok házát, a falut, a történetet, a nappalimat, és az agyamat. Egyértelmű volt, hogy két lehetőség maradt: írni egy teljesen mondvacsinált, kontraintuitív és végső soron hazug befejezést a novellának, vagy elengedni az egészet. Nem volt kérdés, hogy melyik, mert inkább egy betűt sem írok le többet soha, mintsem csak azért írjak meg egy történetet, mert már olyan sokat dolgoztam vele, vagy ami még rosszabb: mert megtehetem. Úgyhogy elengedtem a kenyérmeleg tekintetű harminchárom éves férfit, aki az ismert világának határait átlépve útnak indult, hogy megkeressen két kislányt, aki teljesíthette volna az egyetlen kívánságát, ami az élete volt.

Ott hagytam az egészet, a jegyzeteket kidobtam, és arra gondoltam, hogy akkor most megint egy ilyen időszak következik: talán egy-két hét, amíg teljesen lezsibbadok, és egy betűt sem fogok írni. Eszembe jutott valami régi napló, nem tudom már kié, és hol olvastam, nem is magyarul volt, de abban írta egy fiatal férfi, hogy mindig pontosan meg tudta határozni a pillanatot, amikor egyértelművé vált, hogy onnantól hetekig képtelen lesz egy erekcióra, és ettől a tudástól kiverte a hideg veríték, és ez bizony sokkal rosszabb volt, mint a néhány hét, ami következett, és ami alatt valóban nem volt merevedése. Annak ellenére, hogy fogalmam sincs, hol olvastam ezt, mégis velem maradt, és valahogy így érzem magam azokban a pillanatokban, amikor rám zúdul a hideg felismerés, hogy most néhány hétig képtelen leszek bármit is írni. Persze az a néhány hét aztán nagyon jól telik: olvasok, alszom, filmeket nézek, jógázom, pihenek, és tulajdonképpen legalább ugyanannyira szeretem, mint azokat a heteket-hónapokat, amikor semmi mást nem csinálok, csak írok. Csak mindig ott a kisördög, hogy de mi van, ha ezúttal nem lesz vége, és egy írás nélküli, vasárnaponként filmet nézős, szabadidős életre kárhoztattam? Mi van, ha ennyi volt a kegyelmi élet, a boldogság, a szabadság, mi van, ha eddig tartott, és innentől úgy kell élni, hogy nincs ott a tudat reggel, amikor felkelek, hogy mire a kávém végére érek, már izzik a laptop, és keresgélek, írok. De minél több ilyen rövidzárlatot élek túl, minél több kényszerpihenőt viselek el hősiesen, annál jobban megismerem ezt az egész folyamatot, ami nagyon úgy néz ki, hogy én magam vagyok. És most már egyre kisebb a pánik, amikor bejelentkezik a csend, hogy itt van, megérkezett. Úgyhogy túlzottan nem ijedtem meg most sem, amikor kidobtam a novellához írt jegyzeteket, ám az a bizonyos jeges csend csak nem akart megérkezni. És nem értettem, hogy miért, bár egy kicsit gyanakodtam, mert végtelenül szégyellném magam, hogyha azon kapnám magam, hogy erőltetek egy történetet. De a kenyérmeleg tekintetű, beláthatatlanul tágas lelkű férfi és a kívánsága egyre messzebb volt, már a láthatár felé közeledett, és egészen pici ponttá zsugorodott. Nem ő foglalkozatott, és csak kicsit később, mosogatás közben derült ki, hogy mégis mi. Az jutott eszembe, hogy én nem kérnék semmit ezektől a lányoktól. Aztán eszembe jutott egy nyár középiskolás koromból, amikor a tengerparton nyaraltunk, és nem bírtam levenni a szemem a fürdőruhás lányokról, akik káprázatosan szépek voltak, egyik csinosabb, mint a másik. Vékonyak voltak és izmosak, és az, ahogyan a víz és homok lepergett a bőrükön, maga volt a lányos üdeség. Én pedig tisztában voltam vele, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Nem voltam sem vékony, sem izmos, csak úgy voltam, egy kamasz, még nem teljesen női test, és míg őket mesésnek és gyönyörűnek láttam, magamat minden szempontból hétköznapinak érzékeltem. És emlékszem egy estére, amikor ott ültem a parton, és felváltva néztem ezeket a lányokat és magamat, és közben azt éreztem, hogy nagyon szeretnék olyan lenni mint ők, de nem akarok más lenni, mint amilyen vagyok. A vesémet eladtam volna, hogy olyan lapos legyen a hasam, és olyan feszes a combom, mint nekik, de amikor elképzeltem, hogy ez következésképp azt jelentené, hogy már nem lehetnék olyan, amilyen vagyok, akkor hirtelen nehezebb volt levegőt venni. És ezt nem értettem, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel, ami végigkísérte a következő éveimet: szeretnék lenni valamilyen, amilyen nem vagyok, de semmilyen áron nem akarok lemondani arról, amilyen vagyok. Ez az érzés aztán belakott, és saját kis világot épített magának bennem, és ebben a világban egészen jól eltájékozódott és elboldogult szerintem. Talán ebből nőtt ki a változásra való képesség, ami viszont mindig a saját határaimon belül mozog. Az évek során egyre többet és egyre nagyobbakat lettem képes változtatni az életvitelemben, a gondolkodásomban, a világlátásomban, de végig megmaradt valami különös önazonosság-érzés, miközben persze folyamatosan kerestem, és keresem, hogy mi is ez az önazonosság, milyen ön azonos milyen másik önnel, és úgy általában, miből áll, mert nagyon nehéz megragadni. A jelenléte viszont elvitathatatlan, és ez talán a legmegnyugtatóbb érzés, amihez újra meg újra visszatérek a hétköznapokban. Hogy nem sok fogalmam van arról, hogy ki is ez az Imre Eszter, de az egészen bizonyos, hogy van, hogy létezik, és jól körülhatárolt körvonalai vannak. Nem kell attól félnem, hogy egy óvatlan pillanatban átesek magamon, és valami hideg űrben találom magam, és azt hiszem, hogy ez az érzés már önmagában elég nagy adomány az élettől.

Szóval ott álltam a mosogató fölött egy halom tányérral, bögrével, evőeszközzel, és ezzel a gondolatmenettel, ami a végére visszakanyarodott ahhoz a gondolathoz, ami eleve elindította: hogy én nem kérnék semmit ezektől a lányoktól a rejtélyes házból, amiből aztán következett a tengerparti csinos lánytestek és a felnőttkori önazonosság oltalmának gondolata. Mert pont ez az érzés ébredt fel bennem, mint akkor a tengerparton, ahol kellett volna a másik test, de nem akartam volna lemondani a sajátomról: egymillió dolgot szeretnék az élettől, de mégsem kérnék semmit ezektől a lányoktól, akik pedig bármilyen kívánságomat teljesíthetnék. Csupa vágy és akarás vagyok, onnantól kezdve, hogy szeretnék holnap reggel rituálisan zokniban kávézni és olvasni az ágyban, egészen odáig, hogy szeretném megírni a meséskönyvet és a regénytrilógiát, amit fejben már lassan fél éve írok, gyakorlatilag csak szeretnékekben és akaromokban mérem az életem. Szeretnék visszamenni Candelariára, ahol a templomból kilépve a tenger tajtékába süllyed az ember bokája, és szeretnék újra eltévedni a Pradóban, szeretnék egy házat, amiben elkészíttethetem álmaim könyvespolcát, ami egy egész szobát belak majd, és csak egy íróasztalnyi rés lesz benne. Nagyon szeretnék majd gyermeket szülni és nevelni, és mindennél jobban szeretném, hogy az anyám örökké éljen. Szeretnék a saját eszközeimmel olyasmibe belefogni, amivel tudok segíteni valakinek, akinek tényleg szüksége van rá. Olyasmit akarok csinálni az életemmel, az életemből, ami több önmagánál, és szétosztható, és minél több felé osztom, annál több lesz belőle. Holnapig írhatnám, hogy mit szeretnék még, és akkor sem látnám a végét: tényleg csupa vágy és akarás vagyok. De attól a két lánytól, aki bármelyik kívánságomat teljesítené, csak nem kérnék semmit. És nekem is van egy olyan kívánságom, ami magasan, megkérdőjelezhetetlenül felülír mindent, de azt végképp nem kérném, mert azt hiszem, hogy nincsen hozzá jogom. Nincs jogom olyasmit kérni, ami az adott dolgok megváltoztatására irányul. Ami adatott, és ami van, az megkérdőjelezhetetlen, és balgaság azt kérni, hogy ne úgy legyen. De az érdekes az, hogy ez a meggyőződés nem zavar. Igazából teljesen magától értetődőnek érzem, hogy amit kaptunk, azt kell szeressük, és itt a „kell” nem nyomasztó. Ez így van és kész, nem tartozik hozzá előjel. Ám az élet végeérhetetlenül tágas: elfér benne a világ összes kóbormacskája és –kutyája. És a harminchárom éves, kenyérmeleg tekintetű férfi, akinek olyan volt a lelke, mint a világ, talán pont azért nem kért semmit a lányoktól, mert amikor belépett a házba, rájött, hogy tulajdonképpen az égvilágon semmit nem akar kérni.

(Fotó forrása: Azopan/Fortepan)