Ha kérdezik, európaiak vagyunk mindannyian. Hiszen Európában élünk, szoktuk mondani. Aztán próbáljuk is rögtön megmagyarázni, hogy milyen az európai ember. Keresztény kultúrájú? Vagy zsidó-keresztény? Ilyen? Olyan? Ilyen-olyan? Semmilyen? Magyar? Román? Német? Francia? Egyéb? Legmesszibbre talán mégis József Attila jutott a meghatározással hajdanában, amikor azt mondta Thomas Mannról: „fehérek közt egy európai”. Szóval még nem is feltétlenül fehér? Vagy nem elsősorban fehér? Lehet értelmezni ezt a definíciót, de nem fog sikerülni. Európainak lenni minden bizonnyal éppen azt jelenti, hogy lehetséges az identitások békés együttélése, összefonódása, átjárása, egymásba olvadása, elkülönülése, majd összeilleszkedése ismét, vagyis Európa: empátia a másik ember iránt, beleérzés, belehelyezkedés, tolerancia. Folytathatnám a legmegfelelőbb kifejezés keresését, de nem érdemes, mert nincsen legmegfelelőbb kifejezés. Igen, ez az európaiság lényege, hogy nincsen rá legmegfelelőbb kifejezés, és ne is legyen! Idézetek vannak, ismét József Attilához kell fordulnom: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. Így igaz. Milyen görcsös, milyen nevetséges, milyen keserves úgy élni, hogy nem tudsz kilépni a magad identitásából egy pillanatra sem, csak magyarként vagy románként, csak hívőként vagy ateistaként, csak jobb- vagy baloldaliként látod a világot szüntelen. Milyen nehéz állandóan elfordulni azoktól, akik máshonnan, másképpen látják ugyanazt, amit mi is. Emberként is nehéz ez, empátia nélkül élni, hát még íróként! Tulajdonképpen nem is lehet.