Van úgy, hogy egy szöveg hozzám szegődik. Ilyen a Kasimir és Karoline, Ödön von Horváth drámája. Már első olvasásra zavarba ejtett a kifürkészhetetlensége, szarkazmusa, fanyar humora. Ha van férfias szöveg, hát ez az. Egyszerre van meg benne például a női emancipáció dicsérete és ítélete. Amikor a női szereplők – egy férfi által nőinek elképzelt logika mentén dacból, dühből, sértettségből, vagy csak úgy – döntenek. A férfiak pedig ennek a másfajta logikai elveken nyugvó gondolkodásnak a vesztesei vagy nyertesei, ahogy persze a nők is. Szerzői részrehajlás kizárva. Szóval, ennyire talányos ez a szöveg.
Később, amikor színpadról hallottam, személyes olvasatom új, rendezői olvasatokkal bővült. Mert ez egy ilyen sokrétegű, sokértelmű, nyers szöveg, amire új világot, új mondanivalót lehet építeni.
A Kasimir és Karoline-t Bocsárdi László rendező először 1994-ben rendezte meg. Az előadás aztán sok évre a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz szegődött, változó szereposztással hét évadon át játszotta a társulat. Én már felújított szereposztással láttam, és aztán ahányszor csak tehettem, újranéztem, mert akkor tapasztaltam meg először, hogy egy előadás mennyire változó és véges.
Bocsárdi akkori, 1994-es előadása elsősorban a társulatépítésről szólt. Két színházi társulat összehangolt, egymásra figyelő, érzékeny csapatmunkájáról, hiszen ezzel az előadással, ekkor csatlakozott a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház több színésze a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatához.
Mostani rendezésében – a marosvásárhelyi Nemzeti Színház „Liviu Rebreanu” Társulatának előadásában – nyoma sincs a régi előadásnak, vagy bármiféle múltba néző nosztalgiának, és csak nyomokban tartalmaz huszadik századot. A szöveg ugyan a régi, de a köré szőtt világ és a szereplők jelentős metamorfózison estek át. Önkifejezésük fontos eszköze a testük, a látszani vágyódás. Fontos szerepet kap ebben a látszat, a testet takaró, álcázó vagy kifejező ruha, legyen az extravagáns, egyedi, egyenruha-szerű, annak függvényében, hogy viselője kitűnni vagy elbújni szeretne benne (jelmezek: Kis Zsuzsanna).
Az eredeti történet az 1930-as években, a müncheni sörfesztiválon játszódik, az általános, lét- és lélekválságot okozó gazdasági világválság idején. Itt, ebben az előadásban ez a válság, az én nézői olvasatomban, sajátos módon jelenik meg: az ép testben ép lélek, a valós és virtuális lét disszonanciájában.
A helyszín egy sokfunkciós, sokablakos emeletes építmény, ami teljesen betölti a színpad mélyét (Bartha József munkája), előtte egy jól kijelölt játéktérrel. Olyan, mint egy háromdimenziós szimulációs játékká fejlesztett modern vurstli. Egy különleges játékgép, amelybe beléphet, aki csak akar. Leginkább egy kinyitott laptopra hasonlít, amiből ablakokon keresztül, kisebb-nagyobb képkockákban árad felénk mások élete.
Ezen a furcsa konstrukción áll, mozdulatlanságba és mosolyba dermedve, egy katonai egyenruhára emlékeztető jelmezt viselő figura (Richard Balint), kezében egy üveg borral. Sminkje, öltözéke a kártyajátékokból ismert Jolly Jockerre emlékeztet, strucctollas fejdísze Maat-ra, aki az egyiptomi mitológiában mérlegének serpenyőjébe teszi az elhunytak szívét.
A főszereplők, Kasimir (Luchian Pantea) és Karoline (Alea Ţifrea) kintről érkeznek, akárcsak mi, nézők. Mobilon váltanak üzenetet egymással. Telefonjuk képernyőjén megjelenő arcukat mi a ház falán, széles vásznon, tükörszelfiként kivetítve látjuk. A nagyításban az arc szétmállik, elveszti emberi vonásait, maszkszerűvé és személytelenné válik. Karoline csücsörít, pislog, kérlel, nagyon nő, nagyon mű, nagyon tudja, hogy ellenállhatatlan. Kasimir kényszeredetten bólint, majd elindítja a szerkezetet (hadd örüljön Karoline), és két gumibottal egy játékpultra, mint egy vásári boxgépre, hatalmasakat üt. A Joker nyekeregve lassan bemozdul, életre kel, ahogy a szerkezet is: fényei kigyúlnak, az ablakbemélyedések kivilágosodnak, mint különböző méretű chat ablakok.
A sokablakos üzenőfal ablakaiban elkezdődik a mulatság, amelynek most már Karoline is részese: a testek az elektronikus zene monoton ritmusára, külső vagy a maguk belső koreográfiáját követve táncolnak, vonaglanak. Közönségesen vagy kifinomultan, ki-ki a maga ízlése szerint, ha lehet, kínosan ügyelve, mindig kifele fordulva, a legelőnyösebb testhelyzetben. Mintha egy vásári bódé kirakatában kínálnák magukat. A szép, piacképes test figyelemfelkeltőbb, kelendőbb portéka, a feszes fenéknek, testnek a vadászidénye van.
Karoline eleinte kedvtelésből veti bele magát ebbe a játékba, majd ahogy az általános figyelem és érdeklődés bűvkörébe kerül, hamar észreveszi, hogy emelheti a tétet. Az ő ideje jött most el: ő lehet itt primőr áru, az ő teste itt még friss és kelendő. Kezdetben azt hiszi, hogy teste nem tárgy, hanem eszköz, amivel szabadon rendelkezhet és azt tehet vele, amit éppen akar, mert ő irányítja ezt a nagyon is nyílt adás-vételt. Férfiasan nyers, darabos, ha kell, magamutogató, cseppet sem nőies, mégis ezekkel az energiákkal ellenállhatatlanul magába bolondítja a testre éhező férfiakat. Mintha testétől és lelkétől elidegenedne, ma estére kilépve a nyilvánosság terébe felszámolva Kasimir iránt érzett szerelmével, és merő számításból új életre, harcra szánná magát. Mert harc ez, ahol a szebb, az erősebb aratja a több és a gyorsabb sikert. A lélek, úgy tűnik, visszavonulót fúj, mert vesztésre áll.
A kevésbé szép vagy torzult testek ebben a testjátékban eleve vesztesekként lépnek be. Ilyen a mackósan bumfordi, kisfiúsan bájos Kasimir, vagy Erna (Monica Ristea), aki testi adottságaiban ugyan jóval alulmarad Karoline-hoz képest, de érzelmi érettségben, emberségben messze felülmúlja. Monica Ristea különlegesen érzékeny játéka esendővé, szerethetővé teszi Ernát. Akárcsak Szemes Franzot Nicu Mihoc, aki a kisstílű tolvajt csibészes bájjal játssza, vagy Schürczingert Dan Rădulescu, aki maga a kétlábon járó szerencsétlenség és ravasz alamusziság.
A játékgép néha elromlik, fényei össze-vissza villognak, furcsa, nem éppen kirakatba illő szereplők jönnek ki belőle: a cseppet sem nyerésre álló torzszülöttek, akik eredetileg a vásári mutatványosbódé lakói. Bocsárdi ugyan megnevesíti, de megjelenésükben uniformizálja őket. Torz testüket átlátszó műanyag fedi, a ruha alatt a szívüket is látjuk. Véglények, akik roncstestükben vegetálnak, mert élni már képtelenek. Az előadás egyik legmegrendítőbb és -líraibb pillanata Juanita (Cristina Holtzli) szenvedélyes éneke a szerelemről, a drog kábulatában.
Nincs semmi, ami ennek a furcsa, torz játéknak véget vetne, csak ha már eljön a másnapos hajnal, lefolyik a festék, elszakad a harisnya, letörik a cipősarok. A falon végül megjelenik a Jocker óriásra nőtt plakátarca és síró hangon temet májust, szerelmet, fiatalságot. Itt is, mint a kártyajátékban, minden lapot tud helyettesíteni. Ahogy Kasimir és Karoline arcát is.
