A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Imre Eszter: Élünk, olvasunk

2021. október 26. - 1...1

Romsics Ignác egy portréinterjúban élete legnagyobb szerencséjének nevezi, hogy könyvet adtak a kezébe. Olyan magától értetődőnek tűnik, nem? És közben mégsem az. Én azért nem fogalmaztam meg így soha, mert talán túlzás nélkül elmondhatom, hogy a könyv, az olvasás olyan volt nálunk, mint az oxigén. Az élet alapja, feltétele és körülményektől független velejárója. Anyám nem hobbiból olvasott, ő egyszerűen csak élt és olvasott. A kettő egy volt. Engem pedig nem tanított meg olvasni, a hagyományos értelemben legalábbis, hanem adott egy életet, és azzal együtt a könyvet. Az írott szó nem az élet mellett helyezkedett el, valamiféle külső többletként, hanem az élet húsa és vére volt. És ahogy az élet alakult, úgy alakult vele az olvasásom is, mindegyre új és új rétegekben ki(b)omolva, nyílva, hullámozva és áramolva.

244973120_950424252576270_8519743065998965836_n.jpg

Gyermekként nagyanyám és az óvó néni felnevettek, amikor erőt megfeszítve kibetűztem a pad szót. Pö-a-dö. Megszűnt a világ, csak a három betű maradt, és a feszült összpontosítás: ez a betű arra a másikra emlékeztet. Egyik a dö, talán, másik a bö. Meglesz, meglesz, csak ne siettetnének ennyire. Nem akarom tőlük megkérdezni, tudom, hogy tudom, de ez vajon melyik lesz? Jaj, hát a dö! Pad! Pad! Leizzadt a hátam, tudok olvasni!

Nagyobb gyermekként mesét olvasunk mamával. Felváltva olvassuk a Vukot, én neki, ő nekem. Anyám Benedek Elek színes mesekönyveiből is olvas, jön Lázár Ervin, népmesék, királyfik, szörnyek, sárkányok, testvér- és gyermekgyilkosságok, szenvedés, boldogság, szerelem, kínkeservek, halál. Miért? Ez a szó, meg amaz mit jelent? Olvasunk és én még éjszaka is azon gondolkozom, hogy milyen érdekes hangzása van egy-egy szónak. A mese tömény, súlyos. Letaglóz és felemel, lebegünk, és körülöttünk a csoda, az élet és a szenvedés, a gyógyulás. A mese a világunk, abban élünk mamával és anyámmal.

Kiskamaszként Harry Potter, mi más? Kívül szúrós, belül habkönnyű buborék vagyok a család számára, a varázslóvilág spanyolfalat emel közém és az otthon történései közé, így lesz tágasabb az ötven négyzetméterünk. Egyes szereplőket szeretek, másokat nem, van, akit sajnálok, és észrevétlenül munkál bennem a kérdés, hogy mitől lesz az ember jó vagy rossz. De Harry is tud gonosz lenni, pedig ő a főszereplő, ő csak jó kéne legyen, nem? Furcsa ez, lenyűgöz.

Kamaszkor, fehér éjszakák, túlérett barackként csöpögő, ragacsos nyári nappalok. Kundera jön, kinyílik a szellem tere, minden kérdés, minden lehetőség. Milyen az ember tulajdonképpen? Kundera szereplői mindannyian patológiásak, vagy ilyen az ember? Semmi nincs, csak az olvasás és a hús öröme. Lüktetnek a kamaszkor nyarai, pulzálnak a sorok, még, még! A könyvtárba járás öröme, a nyolc-tíz órán át olvasás eksztázisa, a mohóság, a telhetetlen követelés, mindent elolvasni most azonnal! Ősszel az iskola unalmas, a nyarat várom, folytatni akarom az olvasást.

Egyetem, a beteljesült álom: irodalom és filozófia, az olvasás immár hivatalosan is a dolgom, a feladatom. Van egy rendszer, időrend, a szerzők nem folynak össze, mint a kamasznyarak bizsergő tébolyában. Iskolák, irányzatok, összefüggések. Néha azért megengedem magamnak, hogy csak úgy elomoljak egy-egy szövegben: Ulysses, Swann, Jadviga párnája.

Egyetem után a tudással gazdagodott szabadság. Él a fejemben egy térkép, amely alapján az olvasmányaimat rendszerezem. Olykor izgalmas lelépni a térképről. Az irodalom él és történik körülöttem, változik, egyes pillanatokban háborog, majd elcsendesedik, újat szül. A világ zajlik, az irodalom reagál, a mese testet ölt és munkába menet nézem a metróról. A Keletit elárasztják a migránsok, Houellebecq regényt ír. Benne élünk az irodalomban. Nyáron tenger, könyv, tenger, könyv.

Várandós vagyok, és nem tudok olvasni. Mi lesz, hogy lesz, gyermekszobát festünk, egyre kerekebb vagyok, és az olvasás csak nem megy. Pedig most lenne igazán időm, mondogatom magamnak. Mindhiába. A József és testvéreit még elolvasom, de utána szünet. A gyermekkel együtt beköltözöm a méhembe, és ott nem olvasunk, csak lüktetünk a köldökzsinórral együtt és lebegünk, lebegünk. Gyűlnek a könyvek a polcon, és amíg még tudok mozogni, letörlöm róluk a port.

A kamaszkori lázas olvasások jutnak eszembe. Annak a kiegyenlítődése a mostani olvasás. Pragmatikus. Keveset olvasok, és mégis rengeteget. Az életem a gyermek és a könyv. Negyed- és félórányi tömbök, amikor elvisz Ulickaja mesélése, Kárász Nelli pszichózisa, Nuca erdeje és látása.

A fiam szopik, olvasok. Pihen. Pihenek. Olvasok, sírást csillapítok, ringatok, nyugtatok, altatok, alszom, vele sírok, nevetünk, olvasok. Hullámzunk, hullámzanak a történetek is, olvasok. Knausgård azt írja, elaludt, mint egy gyertya, amit elfújtak. Elalszom én is.

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr3016735650

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása