A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Vicsai Zsolt: Sötétfehér

A szatmári Csongor és Tündéről 

2021. július 19. - 1...1

Mint annyi minden, a Csongor és Tünde szatmári előadásának híre is a közösségi médiában jutott el hozzám. A műhelyfotók, a szereplők pantomimesre maszkírozott arca, a színpadkép laboratórium-fehérsége rögtön kíváncsivá tettek: itt valami érdekes, éles kontűrökkel operáló produkció készül. Nosza, gyorsan jegyet is váltottam a június 18-ai előadásra, és irány Szatmár!

czl_1154.JPG

Nem csalódtam. Ahogy arról a fotók is árulkodnak, az előadás a kellékek minimális használatával hozza ki Vörösmarty filozofikus meséjéből a lényeget. Kupás Anna fehér paravánokból összeállított díszlete előtt jól érvényesül a jelmezek szimbolikája, az elmaszkírozott arcokon a karakterek legjellemzőbb tulajdonságai elevenednek meg – de minderről kicsit később!

Eleinte szokatlan megoldásnak tűnt a szerzőnek és a szerelmét viszonzatlanul hagyó Perczel Etelkának „előadásba emelése”, valamint a mű eszméivel és keletkezésével kapcsolatos szövegkivetítés is. Vajon képesek lesznek a közművelődés szájbarágós szerepéig alacsonyodni? – morfondíroztam, mikor a színpad előterében egy paravánból átvedlett kivetítőn megjelent, hogy a szerző milyen körülmények között ismerkedett meg a lánnyal. Ahogy pörgött az előadás, lassacskán mégis megnyugodtam: az életrajzból csak azok az elemek jelennek meg, melyek magyarázzák a viszonzatlan szerelemből fakadt filozofikus mesedráma létrejöttét. Vörösmarty és Perczel Etelka ízlésesen kialakított XIX. századi viselete nem is mutatott rosszul a szereplők jelmeze mellett, a felvonások elején és végén megelevenedő gesztusaik pedig egyértelművé tették: a kimondatlan (vagy kimondhatatlan) érzelmi viharok nem múlnak el nyomtalanul... A színpad nézőtérhez közeli sarkain ültek, így teljesítvén be Tünde és Csongor, valamint Ilma és Balga párosa mellett a hármas szám történelmi időkön átívelő, de történelmi időkhöz is kötött szimbolikáját.

A Sardar Tagirovsky rendezte és Bessenyei-Gedő István dramaturgiájával készült előadás nemcsak a szöveg keletkezéstörténeti hátterével nyit új értelmezői perspektívákat, hanem Bakk-Dávid László feszültségteljes zenéjével is, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egyes súlypontok jól érvényesüljenek. Ezeket a zenei betéteket akár külön albumban is meghallgatnám egyszer!

Na de essék szó a jelmezek jelképességéről is, melyek szintén Kupás Anna tervezői munkáját dicsérik. Mirígy terebélyes, bármit beborítani alkalmas, „rút, varacskos régi kővé” átalakulni képes, sötét kosztümben ármánykodott, Balga és Csongor méregzöld ruhában, míg az ördögfiak cirkuszi viseletben kergették önmagukat és egymást, a tündéreket és a védszellemeket egyaránt eljátszó színészek vörös öltönyben és jól összehangolt mozgáselemekkel népesítették be időről időre a színpadot. Egyedül Tünde menyasszonyos ruhája és az Éj tetőtől talpig fehér (!) uszálya egyezett a háttér fehérségével, de mindennek szintén megvolt a jelképessége, az Éj esetében pláne: ha a monológja végén azt mondja, hogy „Sötét és semmi lesznek: én leszek.” – akkor a mindent magába ölelő fény fehérsége a semminél mindenképpen több.  

czl_1210.JPG

A mozgáselemek Szabó Franciska koreográfiáját dicsérik, és kulcsfontosságú pillanatokban – a Kalmár és „kísérete” megjelenésekor, Balga és az ördögök konfliktusában, a három vándor visszatértekor – igazán üdítően érvényesültek. A játék mozgalmasságát, de a térszerkezet körkörösségét is jól biztosítja egyes cselekményelemek – a hármas út vidékén és a jövendölő kútnál történtek – forgószínpadra vitele, de a tér felhasználásának az is emlékezetes megoldása marad, hogy aranyalmafának a színházterem közepéről lelógó csillárt tekinthettük, mely alatt Tünde és Csongor egy széksorba helyezkedve, egy fátyol alá rejtőzve lelnek egymásra. (Egy másik széksort pedig arra használ Tünde és Ilma, hogy mint saját sorsuk nézői, végighallgassák az Éj Asszonyának monológját.) A körkörösség mellett a fent-lent kettőségét egy magasról aláereszkedő kamera biztosítja, melynek segítségével a kút-jelenetben Tündéék a magasba emelik tekintetüket, mégis saját sorsuk mélyére és onnan a kivetítő által a nézőkre is tekintenek. (A nézők pedig így szembesülhetnek mindegyik sors mélységeivel.)

Összességében egy fiatalos lendülettel összeállított előadást láthattam, melynek a négy órás terjedelme ellenére minden eleme pompásan segítette a szintén profi színészi játékot. Az előadás végén és az azt követő napokban többször ötlött fel bennem, hogy abban a katlanvárosban, melyben élnem adatott, manapság kivételes színházi élményekben elég ritkán van része a közönségnek. Katlanlétünk másik hozadéka, hogy ha ide beüti magát egy-egy sztereotípia, akkor alig van az az isten, amelyik kimozdítaná innen. Ilyen sztereotípia az is, hogy jó színházra csupán Erdély kulturális kincsesbányáiban lehet bukkanni, én viszont azt hiszem, hogy a szatmári Csongor és Tünde rácáfol erre a bebetonozottságra, sőt a Harag György Társulat honlapján böngészve két olyan előadásra is bukkantam – A 0. kilométerkőnél és a Gát címűekre –, amelyek szintén felkeltették az érdeklődésemet. A következő évadban, remélem, mindkettőt lesz alkalmam megnézni.


Szereposztás ezen a linken

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr7116632290

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása