A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Magyary Ágnes: Mitől profi a profi, ha író?

2020. szeptember 21. - 1...1

Az írók és a gólyák közt annyi a különbség, hogy ez utóbbiak önkritikusan és előrelátóan elhúznak melegebb éghajlatra. Az írók maradnak. Sőt télen még virulensebbek, mint nyáron. Zrínyi is a hideg hónapokban írta meg a Szigeti veszedelmet, amikor az időjárás viszontagságai miatt szüneteltek a katonai manőverek. Tolsztoj Háború és béke című opusza is a hófútta napoknak köszönheti létezését.

berzs.jpg

De mitől profi a profi, ha író? Háy János Kik vagytok ti? című művében elmarasztalja Berzsenyit, hogy nem volt profi, hanem csak műkedvelő dilettáns. Ahogy az az okfejtésből kiderül, a szerző azért vélekedik így, mert Berzsenyi meglehetősen keveset alkotott − amit létrehozott az is inkább az asztalfióknak szólt −, ráadásul a műveit ért kritikákra is túlérzékenyen reagált. „A nem író író mindenkinél tehetségtelenebbnek érzi magát, hisz pontosan tudja, milyen tehetségesnek lenni.”

Van, aki úgy véli az amatőr és a profi közt a bevétel tesz különbséget: azaz, ha van fizetés, van nagy mű, ha nincs, akkor marad a dilettáns bukdácsolás a pénztelenség sivár és patetikus szűkösségében. Jövedelem egyenlő könyv, abból következnek a profi olvasók, a díjesők, diadalmenet, babérkoszorú és százezres létszámú nyilvános temetés.

Mert milyen típusok léteznek? Vannak a nagy írók − ezek közül a legnagyobb az írófejedelem − csak türelmesnek kell lenni és szépen nyugodtan kivárni, amíg a többiek elhaláloznak. Ismertek még a szakállas írók – ez az orosz szerzők esetében bizonyos kor felett szinte kötelező, ott viszont az arcszőrzet jelentős mértékű megnövekedése együtt jár a prófétává öregedéssel. Vannak a női írók – velük sok baj van, mert régen olyan kevesen voltak, hogy kuriózumként lehetett rájuk hivatkozni, de mostanság oly mértékben elszaporodtak, hogy szinte szükségszerű kinyilvánítani: olyan, hogy női író tulajdonképpen nincs is, csak író van és ezeknek létezik a szakállas, valamint a szakáll nélküli verziója. A sor végén kullognak a kelet-európai írók. Ez utóbbiak definiálhatatlanok, de többnyire nem profik – ha jelen esetben profizmusnak a megfelelő bérezést tekintjük – és könnyen összetéveszthetőek, mert szinte mind egyformák. Lásd a két Jerofejev esetét a külföldi meghívással (a külföld Nyugat-Európát jelöli, mert a nem profi kelet-európai írók mindig oda vágynak), amikor Venyedikt helyett véletlenül Viktort hívták meg. Mert a kelet-európai íróknak még a vezetéknevük is megegyezik.  

Szentkuthy Miklós, aki az egyik legműveltebb szerzőnk, és aki természetesen nem tartja magát profinak (nála a profi a „céhbeliség” szinonimája, azaz ő egyik irodalmi táborba sem tartozik) további típusát véli felismerni az irodalmi tollforgatóknak: a feketemisézők, a tudatosak, a német írók, a szabadtéren vizelők, az üldözött író, kolosszális jelentőségű író, a terheltek, konzervatívok, kisvárosiak és a kísérletezők.

Profi írónak profi olvasó dukál. A profi olvasó arról ismerszik meg, hogy okosan néz. Még akkor is, ha alszik. Akkor a leginkább. Másik ismérve a nagybetűs Olvasónak, hogy ő maga is ír. Ebben az esetben lényegtelen, hogy mit. Lehet az szakácskönyv, napló vagy végrendelet; a fontos csak az: írni kell.    

(Fotó: Wikipédia)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr5516208434

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.