A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Tófalvi Zselyke: Altă viață! (Más élet!)

Azopan-novella

2020. augusztus 03. - szrcs1981

Mióta beszereltük a légkondit az egyik szobába, elviselhető a tikkasztó hőség a budapesti nyárban. Ha a kinti hőmérséklet eléri a +43 Celsius fokot, mindig eszembe jut Bukarest, a bukaresti +43 fok a Crângași negyedben, a betonrengetegben.

azopan_00010345.jpg

Úgy érkeztem Bukarestbe pontosan huszonegy évvel ezelőtt, mint aki külföldre utazik: idegenként érkeztem egy gigantikus épületekkel teli városba, ehhez foghatót addig „csak” Párizsban láttam: a Kelet Párizsa hasonlítást nem kedvelem, a Diadalív és sugárút ellenére sem. Ahogy közeledtünk az autóval egyre beljebb és beljebb, a főváros sűrűjébe, és én, mint egy turista, az autó ablakára tapadva bámultam az olykor monstrum épületeket, olyan kicsinek, védtelennek éreztem magam. Ugyanakkor a látvány letaglózott, nem csak első alkalommal, hanem mindig. Bizsergető érzés volt. Másnap reggel kimentem a szálláshoz legközelebb eső bódéig újságot venni: az eladó megkérdezte, hogy új vagyok-e itt? Bólintottam, ő meg vigyorogva azt mondta: Altă viață!, ami annyiszor visszhangzott bennem a bácsi fogatlan szájából, ha Bukarestben szokatlan helyzettel találkoztam. Amiből volt épp elég.

Első munkanapom után sétálni mentem, emlékszem, sok minden kavargott bennem, jól akartam érezni magamat, a borús idő és a bennem dolgozó kételyek ellenére is. Úgy voltam vele, hogy este kell megismerni egy város lelkét, akkor mennek ki az utcára az emberek, még nyár van, a betonbarokk objektumok közt sok a zöld, a park, a kávézó, elhatároztam, iszom egy sört, eszem egy saormát, átveszem a bukaresti életérzést. Ekkor kifordulok az egyik főbb útra, felnézek a velem szembe álló épületre, és földbe gyökerezik a lábam: a szürke épület a majd ráboruló sötét égbolttal, a boltozat nélküli kupolával – az egész olyan volt, mint egy apokaliptikus látomás. "Amikor feltörte a hetedik pecsétet, csend lett a mennyben mintegy fél óráig", szólt a hang a Jelenések könyvéből. Megérkeztem.

Fokozatosan vettem be a várost, azt néztem meg, amit vonzónak találtam: úgy kebeleztek be az utcák egymás után, mint az amerikai thriller filmekben a főhőst: mindig volt egy erős ellenérzés bennem, hogy tovább nem kellene menni, mert ott a sikátorban sötét van, és elnyel a föld, és hiába tudom a rendőrség számát, az utcai telefonfülkék általában használhatatlanok. És mit mondtam volna románul: azt se tudtam, hol vagyok.

Megérkezésem után jó kisvárosiként egy hétig kerestem a város főterét: nem találtam. Később, ha azt mondtam, megyek a belvárosba, akkor a Calea Victoriei-t és a Lipscani negyedet értettem alatta, de találkozási pontnak a Piața Romană téren lévő McDonald’s-ot adtam meg annak a néhány ismerősömnek, akik szintén külföldiként landoltak Bukarest földjére engem, az elvándoroltat meglátogatni.

Kisebbségiként megszoktam az idegenség érzését, közel húsz év budapesti lét után is I am an Englishman in New York. De Bukarest tényleg más, nagyon más: az akcentusom miatt a bukarestiek egyből ráéreztek, hogy nem odavalósi vagyok, de általában Nyugat-európainak hittek, voltam én spanyol és skandináv is, a legbüszkébb a thai hasonlításra vagyok, de nagyon ritka volt az, aki szerint Erdélyből jöttem. Egy nagyon kedves román barátnőm, Alina megtanított pár igazi, helyi zsargonra, és úgy vezetett végig a fővároson, mint Amélie a filmben a vak férfit: az épületekről hosszasan, elragadtatva, olykor némi humorral beszélt. Tőle tudtam meg, hogy a Forradalom tere a köztudatban Átszúrt krumpliként híresült el: a forradalomnak állított emlékmű pálcikára szúrt krumplit formáz. Alina vezet tovább, építészként neki az eklektikus formák tetszenek inkább. Az építészek háza számomra fura, de van valami lenyűgöző abban, hogy egy régi stílusú épületre ráemeltek egy üvegépületet.

A Népek Házát kívülről szerettem körbejárni, mértem az időt: általában 40 perc, tempósabban fél óra. Egy alkalommal filmeztek, egy jelenetet vettek fel: pionírok énekeltek Ceaușescut éltető dalokat: hármat tudtam én is, a kamerák mögül énekeltem halkan, megkönnyezve. Egy idősebb férfi a stábból rám nézett, és azt mondta: Las’ că trece! (Hagyd, elmúlik), ez is kísért azóta, mint az Altă viață!

Bukarest még a valóságban is furcsa, gondoltam, és akkor az egyszer nem kerültem meg a Népek Házát.

(Fotó: Azopan, Christian Malide, 2000, Piata Operei)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr4816085222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.