A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Szabó Róbert Csaba: A legjobb mondatok

Ajánló a Látó júliusi lapszáma elé

2020. július 02. - 1...1

Megítélhetünk-e egy könyvet arról, hogy a kedvünkre való és az unt részei között mekkora az arány? Vagy hogy egyetlen jól sikerült mondat elég-e ahhoz, hogy kedvenccé váljon egy verseskötet? És mi a helyzet a folyóiratok esetében: egy lapszámot szerethetünk-e csak azért, mert van benne egy jó sor, egy jó vers, remek novella? Akárhogy is van, az ajánlót író szerkesztőnek nehéz a dolga. Ha kiemeli a kedvenceit, mélybe taszítja a kevésbé kedvelteket? Mindenkiről írjon, vagy elhallgassa a gyenge láncszemet? Van-e gyenge láncszem? Hát kimagasló közlés? Így hát nem tehet mást a szerkesztő, mint megkeresi a legjobb mondatokat, július legjobb mondatait.

a_lewis_chessman_9.jpg

De még előtte megjegyzi: Hannah Arendt esszéje Wystan Hugh Audenről kiemelkedő közlés, magyarul eddig sehol máshol, szépen összeér vele a Talált vers, sorainak legszebbjén időzzünk, „míg sziklák és jégmezők / elvont képe rezgi föl / a remete gyönyörét.” A lapszám végéről azután irány az élre remeklő mondatokra vadászni – Vörös István szerelmi vallomása nyitja a júliusi számot: “Ha lepke vagy, szállj a művirágra” a kiemelt sora az ajánlót író szerkesztőnek.

Lokodi Imre elbeszélése a delta vidékére űz, büntetőszázad, lepratelep, Ruszlánya sokat kívánt teste, Ruszlányáé, aki “szoknyáját fellebbentve mellém telepedett, a naptól olívára sült lábszárát könnyedén lógatta a víz felett, deszkából tákolt mólón üldögéltünk, háttal a szokatlanul hangos vásári forgatagnak, biztosra vettem, ez így nem lehet feltűnő, ha a lába közé nyúlok.” Dimény H. Árpád eddigi legszebb verseit közli a Látóban, így gondolja az ajánlót író szerkesztő, favorittá, kedvenccé válik azonnal, nem sorokat, a házépítés versét emeli ki.

“Isten ellenpélda. / Letépi a négylevelű lóhere / egyik levelét, // nem bírja eldönteni, melyiket.” – Fellinger Károly sorát érdemes kívülről megtanulni. Szendi Nóra regényrészletében két testvér kínos találkozásáról olvashatunk, kérlek, tesó, húzz már innen, vagy: "Sanyi, ne haragudj, tesz újabb erőtlen kísérletet Csabi, nem akarok ünneprontó lenni, tényleg, csak, tudod, nekünk is volna ma dolgunk”, és ez aligha fog összejönni.

“Mintha egy kékbálnát húzna maga után / homokos, vizes síkon.” Ez Ozsváth Zsuzsi verse, és pont, olyan.  Sztaskó Richard elbeszélője szerint persze “nincs szerelem. Helyette ott állsz a céllövöldében, kezedben a babrált puska, félrehord, és hiába célzol jó helyre, úgysem odacsapódik a lövedék”, és ha lapozunk párat, Balássy Fanni versében rátromfol egy mondat, hogy “társtalan lebegés egy flóraszeptillatú buborékban”, egyébként is, Balássy Fanni versei elnyújtott, finom lebegések, buborékok, esőpermet vagy neonfényben kicsorbult pohár.

Körtesi Márton versében beszélni tanulunk, az “egó, mint garat hátsó falán egy / leöblíthetetlen szemöldökszálnyi / rögeszme”, a beszédszervek szorításába írt verset lapozunk. Váradi Nagy Pál nem akar (a karanténról) írni, de ezt szerencsére megírja nekünk, teleszkópja égitesteket fürkész, így történhetett, hogy “a kézi szűrőváltót pedig annyira jól sikerült automatizálnom, hogy szinte mint kisgyerek a karácsonyi ajándékát, jött, hogy a párnára tegyem magam mellé éjszakára, hogy reggel rámosolyoghassak.”

Simonfy József utastásait olvashatjuk rövid sorokba szedve: “csukj be de ne mint egy ajtót / ne mint egy könyvet / hullámait a tenger úgy.”

A csodálatos nevű Liviu Antonesei hallatán esszét író Csehovra asszociál a nyári melegben olvasó szerkesztő, a Demény Péter fordításában olvasható esszé pedig a butaságról szól, és emígy okosít ki minket, olvadó olvasókat: “A butaság egyetlen formája, mely valóban aktív ellentéte az intelligenciának (…) az, amely bálványként és az igazság álarcaként működik.”

Nyerges Gábor Ádám Jótékony című versét a szerkesztő megpróbálja úgy elolvasni, hogy az állandó, ismétlődő sorvégeit – “úgy képzeli” – elhagyja, játéknak nem rossz, próbáljuk ki: “egy kis képzelődésből meg nagy baj nem lehet, úgy képzeli.”

“Jön a miniszter úr, és nekem el van szakadva a nadrágom.”, így indít Kiss Tibor Noé regényrészlete, ismétlődések itt is, végtelen monológok, valaki mondja, darálja a mondatait.

Szöllősy Mátyás verse – Beethoven, Van Gogh, szigorú, talányos verssorok, crescendo, képek gyors egymásutánja, hogy végül ráébredjünk, mindez “állvány és egyben zuhanás ezen / a véget nem érő építkezésen.” Hogy aztán a főlaptest Gál Hunor súlyos soraival záruljon: “akaszd szögre a bőröd / mint megbízhatatlan narrátor / ki feladott mindent, visszavonult / mert álmában leállt szíve / hisz isten a pohár mellett lakik /és minden pohár alján”.

A megbízhatatlan narrátor-szerkesztőnek a feladata felsorolni, értekező műfajban mit talál és kap az olvasó júliusban. Trianonról Szávai Jánostól, könyvkritikákat Halmai Tamás és Fischer Botond könyveiről. És hadd fejezze be az ajánlót a tisztafejt végző szerkesztő Kányádi András tanulmányával, ami a magyar irodalom nyolc sakkversét veti össze, és állapítja meg az ajánlót író szerkesztő egyik kedvenc verseskötetéről, a Hazatérés Hellászból. Kavafisz átiratokról, hogy “alighanem a magyar kritika kissé elnézte a Kavafisz-átiratok alapvető tétjét: a Hazatérés Hellászból kötetben szülőföld és nyelv kettős identitásának játéka húzódik meg, a görög-egyiptomi költő leszármazottja pedig hamisítatlan erdélyi, azaz a magyar és a román kultúra letéteményese. És hogy egy merész, ám revelatív erejű lóugrással rövidre zárjuk irodalomtörténeti vizsgálódásainkat: száz év tapasztalata alapján elképzelhető, hogy a sakkversek epicentruma a Partiumban található.” Partiumból származunk hát mindannyian. Jó olvasást!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr6815978890

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.