A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Haverinen-Varga Katalin: Utolsó futam

2020. június 29. - 1...1

Azon a tikkasztó júniusi napon, amikor a marosvásárhelyi sürgősségi kórház egyik félreeső, sötét zugában az orvos halkan, szinte suttogva tudatta nagyapámmal, hogy mindkét tüdején dió méretű daganatot találtak, és a véres köpések mostantól csak gyarapodni fognak, majd némi erőltetett, de kétségkívül jó szándékú bátorítással tovább irányította az onkológiára, nagyapám megemelte a kalapját, „köszönöm a hozzámvalót”, mondta, majd hazajött, levetette az elegáns ruháját, egyenként mindent visszaakasztott a vállfára, legutoljára a nyakkendőjét a vállfa kampójára, elsimította a gyűrődéseket, az egészet szépen visszaillesztette az szappanillatú ruhásszekrénybe, majd magára öltötte a benzinszagú, olajfoltos munkaruháját, és visszament a műhelybe kipofozni a motorbiciklijét.

azopan_00011617.jpg

Huszonöt, harminc, de talán ötven éve is megvolt már, hogy nekivágott saját kezűleg összerakni álmai motorját. A tervezéstől a kivitelezésig szinte mindent házilag csinált, mert „csak az van rendesen megcsinálva, amit magad csinálsz meg.” A modellezést és öntést a gyergyói vasöntödében, munkaidő után, az esztergálást és a műhelymunkákat otthon, a saját műhelyében végezte. Már családi legendaként terjedt a történet, amikor a Honda GL 100 motorért körbetelefonálta Romániát. Egy idő után már a telefonközpontban dolgozók is Honda motort kerestek nagyapámnak, majd amikor nagy nehezen megtalálták az ország egyetlen ilyen típusú motorját, nagyapám egy hétig utazott szutykos román személyvonatokon egy aradi kereskedőhöz, mert „a Honda örök élet és még két nap”. A kisebb tartozékokat motorbontókból, szervízekből, szomszédoktól szedte össze. Az én első emlékem róla, hogy olajas kezekkel épp szétszedi a kormányt, és a golyós csapágyat hengergörgősre cseréli ki, mert így majd „arra kanyarodik, amerre én akarom”.

A saját készítésű, tűzpiros motorbiciklijét nagyapám aztán olyan ritka nagy becsben tartotta, hogy az évek során szinte alig járt vele, mert „még csak az hiányozna, hogy valami hülye megkarcolja”. De azért évente egyszer, ha nem adódott más tennivaló a ház körül, a lába sem fájt, és az időjárás is kedvezett, megborotválkozott, szépen hátra fésülte a haját, kölnit fújt magára, „beburrantotta a motrot” és elment „térni egyet a határban”. Igazából csak a környékbeli utcákba, legfeljebb a szomszéd faluig ment, majd a házak mögött, a Maros mentén ismét haza. Ahogy szelte a kanyarokat, nagyokat szippantott a Maros felől felszakadozó, hűvös, iszapos párából. Aztán valahol a határban, távol mindentől és mindenkitől, ahol már a vadkacsákat sem hallani, megállt, feltámasztotta a motorbiciklit, háttérben a Délheggyel, és percekig nézte, csodálta ezt a csendéletet, mint ritka természeti jelenséget, ami csak pillanatokra mutatkozik meg az embernek. Egy-egy ilyen rövid utazásnak aztán napokig a hatása alatt volt, mindenkinek elmesélte, hogy a motor még mindig milyen „gyönyörűen muzsikál”.

A váratlan hírt, hogy indul a Marosvásárhelyen megrendezett, 2002-es Nemzetközi Gyorsasági Motorversenyen, és, hogy azt meg is akarja nyerni, azon a bizonyos tikkasztó, júniusi napon jelentette be, amikor hazajött a kórházból. „Itt az ideje megbőgetni a motort” – mondta, amikor szűk családi körben először elmesélte a tervét. Mindenkit sokkolt a hír, megijedtünk. Nagymamám sírdogálni kezdett, aztán sokáig csendben voltunk. Aztán jöttek a kérdések, egyik a másik után, mert nem értettük, miért éppen ez a verseny, miért éppen most, miért pont nagyapám, mi lesz így a motorbiciklivel? Mi lesz, ha valami hülye tényleg megkarcolja a tűzpiros, lakkozott felületet? A krómozott kipufogót? De ő csak ült, mosolygott, „egyszer mindennek eljön az ideje, fiaim, mint a szalmakalapnak februárban”, mondta ezt a már jól ismert mondását, de most valahogy egyikünk sem kacagott. Végül azt is elmesélte, hogy nem egy átlagos, mezei motorbiciklivel fog megjelenni a versenyen, „mert az nem nagy kunszt”, hanem egy feltuningolt, extrákkal ellátott, újraálmodott vasparipával. „Felébreszt egy pár szunnyadó, lipicai lovat”, mondta, és közben az 1992-es kiadású, Motorkerékpárok teljesítménynövelése házilag című könyvecskét forgatta. Ekkor még két hónap volt a verseny napjáig.

Ebben a két hónapban szokatlan csend telepedett az egész családra. Ritkán hoztuk szóba, de másra sem tudtunk gondolni, csak a versenyre. Nagyanyám eleinte tiltakozott, magába fordult, nem akart részt venni a készülődésben. Aztán, egyik napról a másikra, mintha kicserélték volna: eldöntötte, hogy az egyedi motorbicikli mellé egyedi felszerelés talál, amit ő saját kezűleg fog megvarrni. „Ezzel a két reumás kezemmel”, mondta, és a kezeit maga elé tartotta a magasba, úgy, hogy az ujjai kétszer olyan bogosnak tűntek, mint amilyenek igazából voltak. A nadrághoz puha, matt, fekete marhabőrt vásárolt. Derék részen állítható, rugalmas pántot varrt bele, belül meleg, puha anyaggal bélelte ki. A két térdénél két vastag válltömést varrt a nadrágba, amit az egyik régi pulóveréből vágott ki, mert „azt már úgyis csak a molyok ennék”. A nadrághoz illő dzsekit piros és fekete bőrből álmodta meg – szószerint. Egy éjszaka azzal a kérdéssel költötte fel nagyapámat, hogy mit szólna egy fekete bőrdzsekihez, aminek a hátára nagy, piros betűkkel rá van varrva a neve? „Nem bánom, csak bugyi színű ne legyen”, válaszolta nagyapám félálomban, majd folytatta a horkolást. Mire megvirradt, már javában zakatolt a varrógép. Nagyanyám piros bőrből kivágta az ÁRPÁD név betűit, és szépen egyenként felvarrta a dzseki hátára. Amikor kész lett, a bőrdzsekit felakasztotta a fogasra, és valahányszor elsétált mellette, mindig megállt egy pillanatra, nézte a nevet, ujjait lassan végighúzta a betűkön, „de szép neve van nagyapátoknak”, mondta, és sóhajtott.

Nagyapám a verseny előtti utolsó két hétben nagyon hallgatag lett. Ha kérdeztünk tőle valamit, csak röviden, lényegre törően válaszolt, mint aki gondolatban valahol teljesen máshol jár. De megértettük, elfogadtuk, hogy most leköti a verseny gondolata, minden idegszálával a felkészülésre koncentrál. Megtett mindent, küzdött, a végsőkig elment, hogy a Honda motor eredeti hetvennyolc lóerejéből nyolcvanötöt csikarjon ki. A művelethez az orosz piacon vásárolt jó minőségű öntöttvas hengert, amit „könnyen lehet fúrni, hegeszteni”. A hengerhez találó sportkipufogót hegesztett, „hogy szépen doromboljon”. Hajtásláncot cserélt, karburátor-fúvókát tisztított, kerekeket centírozott, eredeti Terra gyújtótekercset szerelt a motorba, hogy „könnyen be lehessen röffenteni”. Végül, két nappal a verseny előtt, amikor már kész volt a személyre szabott motoros felszerelése, a motor pedig ott csillogott-villogott a garázsban, készen a megmérettetésre, nem maradt más hátra, csak a rajtszám kiválasztása. Ezzel a fontos feladattal engem bízott meg.

Én, komolyan véve a megbízást, elvonultam a magányos szigetemre, a kertünk egyik almafájának egy nagyobb ágára, és egy egész délelőttöt töltöttem ott egyedül, merengve. Néztem a lombot, ahogy a falevelek táncolnak a szélben, a lassan tovakúszó felhőket az égen, próbáltam felfedezni bennük egy formát, kiolvasni egy üzenetet, meglátni a számot. Majd elképzeltem nagyapámat, ahogy a gyönyörű motorbiciklijén beér a célba, megáll, a tömeg őrjöng, pezsgőt bontunk, mind őt ünnepeljük – és ebben a pillanatban megszólalt a déli harangszó. Így ötlött fel bennem, hogy induljon a tizenkettes rajtszámmal. A tizenkettes mindenhol ott van. „Harangoznak délre”, mondjuk. „Éjfélt ütött az óra.” A tizenkettes választja el a délelőttöt a délutántól, a tegnapot a mától. Ez tart össze mindent. Mint nagyapám.  

A verseny napján már egyáltalán nem tudtunk szót váltani vele, annyira izgatott volt. Őt várta élete futama, nekünk széttépázta az idegeinket a bizonytalanság, hogy vajon eléri-e a célt, amit kitűzött. Szép volt, erős és férfias, ahogy ott állt a startvonalban piros-fekete, ÁRPÁD feliratú bőrdzsekijével, és mindegyre rátaposott a gázra, bőgette a Honda motort. Mögötte az egész család, csak néztük, ahogy az utolsó másodpercek leperegnek, mielőtt eldurran a startlövés. Azt kívántam, bárcsak visszafordulna, levenné a sisakot, és még mondhatnék neki valamit. Vagy csak rákacsinthatnék, ahogy ő szokott rám mindig. De ekkor eldördült a lövés.

Fülsüketítő zaj lett. Az emberek kiabáltak, összevissza szaladgáltak, sípoltak, drukkoltak. Nagyanyám befogta a fülemet. Néztük, ahogy a többi versenyző óriási füsttel, zajjal elrajtol, egyedül nagyapám nem mozdul. Még mindig ott áll egyedül a startvonalban, billegeti a lábát, nézi a madarakat, a virágokat, a tölgyfákat az út mentén. Mintha meggondolta volna magát. És akkor hirtelen hátra fordul. Visszanéz ránk, felemeli a sisak plexijét, és kacsint egyet. Visszakacsintunk, egy pillanat az egész. Ekkor egy ismeretlen, fehér nadrágos férfi, akit sem azelőtt, sem azután nem látunk többé, kilép a tömegből, odalép nagyapámhoz, és hátulról megtaszítja. Nagyapám ekkor minden erejével rátapos a gázra, és hatalmas robajjal elstartol az utolsó futamon, álmai motorbiciklijével, amit egy életen át építgetett.

Nem telik el úgy nap, hogy ne néznénk utána.

[Kép forrása: Azopan.ro. Országos Gyorsasági Motorverseny, Marosvásárhely, 1985, fotó: Török Gáspár]

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr10015972926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.