A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Demény Péter - Imre Eszter: A golyó fütyül

Két tudósítás Mircea Cărtărescu online-könyvbemutatójáról

2020. június 25. - 1...1

„Mondhatnám, hogy ez indiszkrét kérdés, és nem szeretnék válaszolni rá” – felelte Mircea Cărtărescu kérdésemre, ír-e még verseket. A legismertebb román író új kötetéről, a Creionul de tîmplărie (Ácsceruza) címűről tegnap szervezett online beszélgetést a Humanitas kiadó, melyben Mirela Nagâț tévés műsorvezető kérdezte a szerzőt. A beszélgetésbe a közönség is bekapcsolódhatott, s én azért tettem fel kérdésemet, mert az utóbbi időben Cărtărescu valóban regényeivel „tarol”, holott ő maga is megemlítette például Căderea (Bukás) című poémáját, és azt a költőtársaságot, melynek Traian T. Coșovei-jel, Florin Iaruval és Ion Stratannal együtt tartozott: ők négyen azon vitatkoztak, vajon melyikük melyik Beatles-tagnak a „hasonmása”, mert mondjuk a Ringo Starré senki nem akart lenni. „Nino Stratan kisajátította George Harrisont, mi meg vitatkozhattunk a többin”, jegyezte meg Cărtărescu.

cartarescuu.jpg

Ahogy a beszélgetésből kiderült, az Ácsceruza amolyan ars poetica jellegű kötet (bár hogy valójában milyen, arról később fogok írni, mikor megérkezik). Íróportrékat, előszókat, kritikai, irodalom körüli szövegeket tartalmaz, olyanokról, akiket Cărtărescu szeret: korántsem mindenkiről, de sokakról. A mentegetőzés fölösleges, különféle hiúságok miatt mégis indokolt – szerintem senkit nem azok érdekelnek igazán, akikről Cărtărescu ír, sokkal inkább az ő belső arcképe, amely ezeknek az írásoknak köszönhetően kirajzolódik. Itt kell közbeszúrnom, hogy a Solenoid írója elméleti szerzőként is ismert, ő maga is hivatkozott Postmodernismul românesc (A román posztmodern) című kötetére, melyben szakirodalmi műveltségét és kreativitását is bizonyítja.

„A valóság már nem mondott nekem semmit” – mesélte a kamaszkoráról; „éreztem, ahogy golyó fütyül a fülem mellett”. Ugyanis semmi egyebet nem tett, mint olvasott és olvasott, és a szülei már valósággal aggódtak érte. „De aztán elvittek katonának, és ott ráébresztettek a valóságra.” Ezt nagyon is elhiszem, hiszen az 1956-os Cărtărescu ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyiket hideg zuhanyként ért a védettség megszűnése.

Ez a bezárkózás azért azóta is jellemző az íróra: azt mondja, a művészetben nem létezik „kereslet és kínálat”, a művész nem törődik az előbbivel, ő egyszerűen kínál valamit; arra a kérdésre pedig, hogy mi a véleménye, a koronavírus-járvány hogyan befolyásolja az irodalmat, azt válaszolja, nem hisz a tematikus művészetben, és olyan szerzőket sorol, akiknek semmi közük a valósághoz, amelyben éltek, Kafkát és Nabokovot például. Még ezt is lehetne vitatni, nekem azonban eszembe jut, hogy Puccini milyen kétségbeesetten kereste azt az operatémát, amely megfelel a kényes milánói közönségnek, holott ő is művész volt, nem is akármilyen.

De hát nem az igazságról van szó, hanem Cărtărescu saját igazságáról, és ő nagyon is meg tudja indokolni, személyiségével és teljesítményével hitelesíteni tudja a kijelentéseit. Ugyanakkor mulatságos, amikor a befelé fordulás hirdetője úgy örül annak, hogy amerikai fordítása is lesz a Solenoidnak, mint egy gyerek.

Alig várom az Ácsceruzát.

(Demény Péter)

 

Merít, kínál, feldúl

"Nu sunt în stare să-mi bat singur inima:

altcineva o bate pentru mine. Altcineva îmi

secretează insulina și-mi crește unghiile.

Nu-mi schimb eu fazele propriei mele

luni, nici nu-mi strălucesc eu propriul meu

soare. Altcineva o face pentru mine.

La fel, nu-mi scriu eu cărțile: ele cresc din

mine cum crește cochilia din trupul  melcului.

Eu doar încerc să-nțeleg ce se-ntâmplă."

Cărtărescu könyveit olvasva, főleg miután a Solenoid körkörös labirintusában újra meg újra elvesztem, azt gondolom, hogy ennél pontosabb és hitelesebb mottót aligha választhatott volna egy olyan könyvhöz, ami az eddigieknél jóval célzottabban dolgozza fel az irodalomhoz fűződő személyes viszonyát. És tökéletesen rímel ez a pár sor a bemutató alatt elhangzottakra is, miszerint íróként nem hisz a témaválasztás gyakorlatában. Arra a kérdésre ugyanis, hogy szerinte az elmúlt időszak miként fogja befolyásolni a művészeteket és az irodalmat, Cărtărescu azt felelte, hogy nem hisz a témaválasztásban mint módszerben. Mechanikus és művi volna az ilyesfajta megközelítés, sőt teljesen kontraintuitív is. Egy művész leélheti úgy az életét, hogy háborúk, forradalmak, hatalmas események zajlanak odakint, és ezekből semmi nem jelenik meg a munkásságában. Nabokovot és Kafkát említette elsősorban, de hangsúlyozta, hogy ők nem egyedülállók e tekintetben. A művészet, az alkotás igénye, és maga a téma belülről fakad, az ember önreflexiójának eredményeként, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy odakint mi történik.

solenoid.jpg

Ez nem új gondolat, sőt, viszont azt hiszem, ma nem árthat kicsit elmélyülni benne. Mindenféle elvárások működnek ma a művészetekben, az irodalomban, és ezek közül az egyik legmarkánsabb az aktualitás, a közéletre való gyors reagálás, véleménynyilvánítás, valamelyik oldalhoz csatlakozás. Bármi történik a világban, az irodalomtól azonnal elvárják – na de kik? Biztos, hogy az olvasó? –, hogy reagáljon, állást foglaljon, és ez a fajta elvárás nem ritkán hat méregként. Én is azt gondolom, hogy a valódi mondanivaló, ami felemészti az embert, és aminek muszáj hangot adni, amit muszáj megmunkálni és megalkotni, az nem kívülről fakad. Beállítottság kérdése is, de magamon azt látom, hogy történhet megannyi Brexit, határzár, politikai, sőt kultúrpolitikai zavargás is, nem változtat érdemben azon, ami bennem már elindult, és amit én nagyon szeretnék elmondani. A földevő Rebeca a Száz év magány-ból például tizenkét éve foglalkoztat, mozgat, és kétségkívül sokkal nagyobb hatással van a munkámra, a kíváncsiságomra és az idebent zajló alkotói folyamatokra, mint az éppen aktuális események. Ha bezárnak és karantén van, akkor elsősorban nem arról fogok írni, hogy bezártak és karantén van, hanem arról, ami a karantén alatt foglalkoztat. Ha szétlopják az országot és butítják a népet, nem arról fogok írni, hanem arról, ami bennem elkezd ezek kapcsán munkálni. Nagyon fontosnak tartom az egyértelmű mondatokat, különösen foglalkoztat a tiszta beszéd és írás erénye, és az sem kizárt, hogy ez valamiképpen az odakint zajló eseményekhez köthető, de akkor is közvetett módon. Nem érzek késztetést arra, hogy eszközként használjak bármit kívülről, hogy tudatosan kiválasszak egy témát. (És csak zárójelben, de megjegyezném, hogy a téma ugyan valóban az utcán hever, de tudjuk, hogy még mi hever az utcán, mert látjuk: a temérdek szemét. Csak azért, mert valami ott van, még nem kell hazavinni.)

Befele fordulás, elmélyülés, és az íróban rejlő kút mélyéről való merítés. Mindezt pontosan ismerjük már Cărtărescu munkáiból, de fontos látni, hogy ez sem egy önkényes folyamat. A mottóból is kiolvasható önátadás jellemző az egész munkásságára: a könyveit nem ő írja, hanem figyeli, ahogy megíródnak, és próbálja megérteni, hogy mi történik. Számomra minden, amit Cărtărescutól olvastam, az pontosan ez: a megértésre való törekvés. Miközben nem tudja, hogy mi vár rá, beljebb és beljebb engedi magát a belső történések sodrásába, és feszülten figyel. Közben persze kitér ennek a mély önreflexiónak a veszélyeire, beszélt róla most a bemutatón is, de egyébként a teljes Solenoid egy figyelmeztetés, hogy csak óvatosan. Bármennyire is lázasan és szenvedélyesen, de csak mértékkel önreflektálni, mert a veszélyek súlyosak. A katonaság mentette meg az ép elméjét, és ebből adódóan az életét, mert középiskolában gyakorlatilag az égvilágon semmit nem csinált, csak olvasott, látástól vakulásig, „Realitatea nu-mi mai spunea nimic, iar asta nu este deloc sănătos” (A valóság már nem mondott semmit, és ez nem egészséges), mondta, és ebből a labirintusból, már-már őrületből rántotta ki utolsó pillanatban a katonaság, și mi-a băgat mințile în cap” (és gatyába rázott). Megmaradt tehát a józan ész, de ez mit sem változtatott azon, hogy az irodalom olyasmi a számára, ami csak akkor valódi, ha az ember teljesen fel tud oldódni benne, íróként és olvasóként egyaránt.

„Lecturi care m-au răvășit, care m-au tulburat emoțional” (olyan olvasmányok, amelyek feldúltak, érzelmileg felzaklattak), feleli arra a kérdésre, hogy milyen olvasmányokat keresett fiatalabb korában – mert elmondása szerint mostanában már nem annyira új olvasmányokat keres, inkább visszatér a régiekhez, amik azzá tették, íróként és emberként egyaránt, aki ő ma. Számomra ez az egész azért különösen elbűvölő, mert hogyha egy példát kéne mondjak igazán racionális, „hideg” íróra, akkor az Cărtărescu, de ugyanőt mondanám akkor is, ha valaki azt kérdezné, hogy kinek a prózája olyan, mint a legáradóbb líra. A Solenoid sokszor azért okozott bennem elképesztő feszültségeket, mert egyfelől olyan volt, mintha egy szikár, matematikai nyelvet olvasnék, közben meg, ahogy Cărtărescu maga mondaná, m-a răvășit, a végén úgy zokogtam, mint gyermekkoromban a Harry Potter végén. Elbűvölő, ahogyan a két minőség keveredik az írásában, a rideg értelem a mély érzelemmel, és ez a finom összhang ugyanúgy jellemzi a formát, mint a tartalmat. Páratlan szépségű irodalom az övé, nem tudok rá mást mondani.

Amit pedig az olvasás és írás, meg az irodalom jövőjéről mond, szintén megszívlelendő. Szerinte ugyanis az irodalom nincs veszélyben, nincs eltűnőben, pusztán úgy működik, mint egy enklávé, és ilyenformán egy nagyon szűk réteg az otthona. De ez jól is van így, mondja, és ha belegondolunk, igaza van: mert pont ez menti meg az irodalmat. A konzumirodalom természetesen virágzik, de ez nem vonja maga után az értékes művek eltűnését, mert mélységre törekvő emberek mindig is lesznek, és tudni fogják, hogy hol kell keresni a valódi tartalmakat.

Azt pedig külön öröm volt hallani, hogy milyen tisztán szólt arról, hogy az irodalomban, a művészetekben nem működik a kereslet-kínálat elve. „Artistul oferă”, nem elemzi a piaci helyzetet, nem elemzi azt, hogy mire van igény, mert az már nem művészet. A művész alkot és felkínál, azt pedig, hogy amit ad, elfogadják-e, már a világ és az élet dönti el, de a művésznek ezzel sosem kell, sőt sosem szabad foglalkoznia. De a helyzet az, hogy egy valódi művész nem azért tesz így, mert megtanulja, hogy így működik a művészet, hanem azért, mert másként nem tehet. Bármi történik körülötte, ő csak így képes működni, nincs más lehetőség a számára. És ez az egész, amit az írás és olvasás jövőjéről meg az irodalom világban betöltött helyéről felvázolt, igen tanulságos. Van ugyanis egy fontos mozzanat, amivel a kelleténél jóval kevesebbet foglalkozunk: ez pedig a tényszerűség, hogy ez a dolgok állása. Azt, hogy a művészet milyen helyet foglal el a világban, nem biztos, hogy a jó-rossz tengelyén kell értelmezni. Nem tudom, hogy ez így mennyire gyakran merül fel, de lehet, hogy ez egyszerűen csak tény. Ez van. És nem kell sem siránkozni miatta, sem pedig romantizálni. Nagyon tetszett a kiegyensúlyozott hangnem, amelyen erről beszélt, és amikor az jött szóba, hogy a valódi irodalom egy igen szűk rétegben működik, csak annyit mondott, hogy „és ez jól van így”. Nem siratta az írókat, és nem is kezdett mítoszt építeni köréjük. Ez van, így van, pont. És az sosem lesz kérdés, hogy egy művész mit tesz: alkot és kínál. A többi már nem rajta múlik.

(Imre Eszter)

[Kép forrása: theuntranslated.wordpress.com]

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr3315913614

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.