A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Tófalvi Zselyke: Cementlapok

Azopan-novella

2020. június 15. - 1...1

A maxi taxi nem húz be a megállóba, a sofőr mondja nekem, valahogy szálljak le, ő nem kapcsolja ki a motort, mert akkor lehet, nem indul el többé. Rám kacsint, kezembe nyomja a fecnit, 15 lejt kér, adok húszat, nem kérem a visszajárót, alig várom, hogy leszálljak, megfulladok. Végig álltam a maxi taxiban a Hosszú utcától a November 7-ig, lehajtott fejjel, görbe háttal, annyira alacsony a jármű.  A szerpentin felől közelítette meg a Víkendtelepet az, kapaszkodtam, ahogy, amibe, és akibe csak tudtam. Bánom már, hogy nem gyalog mentem. Évekig tudtam gyalogolni 25-30 percet a Maros partig, a Cementlapokig. Igaz, nem volt ekkora forgalom, most már néha ijesztő az egész, olyan, mintha autók szállták volna meg a várost. Mindenki hatalmas terepjáró-szerű autókkal közlekedik: egyszer egy igazi amerikai turista megkérdezte, hogy tényleg annyi ebben a városban a farmer, ahány dzsipp látható az utakon?

azopan_00011041.jpg

Ugyanazon az úton megyek be, végig a csónakázó mentén, a szomorűfüzek vízbenyúló hosszú ágai alá most is, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, ugyanúgy behajtanak a csónakázók kicsit megpihenni. Annyi a különbség, hogy most pedállal hajtható vízibiciklivel, amin csúszda is van, suhannak a vízen, régebben pedig hat-nyolcszemélyes, lestrapált csónakokat hajtottunk többen is, mint ahány evezőpad, evező volt, de mindezt inkább élvezetből csináltuk, ökörködtünk. A Marost és a Víkendtelepet elválasztó hídról is azért ugrálgattunk be a vízbe, hogy jól levizezzük a híd alatt éppen áthaladó csónakban kissé mereven, talpig ruhában ülő csónakázó családokat. Az egészet nem rekreációs tevékenységként csináltuk, hanem élvezetből. Ahogyan a Cementlapokhoz sem az úszás kedvéért mentünk. Találkozási pont volt sokak számára: ott volt a víz, a folyó, a gát, a Komp, a nádas, a Hétfák, a Holtág, a csónakázó, a csónakházak. Aki nem tudott úszni, a lépcsőről is belelógathatta a lábát a folyóba, vagy ha beleállt a vízbe, akkor se süllyedt el, tartotta őt az iszap, ami akkor talán homokosabb volt, nem süllyedhetett el benne az ember, csak térdig, és akkor még beszélgethetett a vízben állva, azt az illúziót keltve, hogy tulajdonképpen úszik.

Én a Cementlapoknál tanultam meg úszni, elég későn, nyolc évesen. Addig jártam úszásra  a strandra, de ott csak bedobtak a mélyvízbe némi békalapátolás után. Aki nem jött fel a víz felszínére, érte beugrott az edző, és kiemelte. Mindig voltunk öten-hatan, akik elmerültünk, és akiket az edző kiemelt. Lebegtem a víz alatt, szememben klór, szemem előtt sok más, hadonászó végtag, az egész olyan volt, mint egy lassított és hangtalan felvétel, aztán hirtelen hátulról megragad egy erős, izmos férfikar, és kiemel a vízből.

Szovátán is próbálkoztam az úszástanulással, akkor még fakeretekbe lehetett kapaszkodni, azt javasolták tolni a kezemmel, lábammal verni a sós vizet, aztán elengedni a fát, és menni fog. Itt se ment, ugyanúgy lebuktam, de okosan, becsukott szemmel, és a lábamnál fogva húztak ki, mert a lábamat valamiért feldobta a víz.

Végül a Cementlapoknál tanultam meg úszni. Apámmal a vízbe ereszkedtünk a lépcsőkről, ő mondta, ússz csak ide, hozzám, én meg odaúsztam. Trükkös volt, mert egyre csak beljebb úszott, én meg egyre beljebb úsztam utána. Nem fuldokoltam, nem merültem el. Úsztam. És azóta is úszom, és most, hogy kiérek a Cementlapokhoz, látom, ki van írva, hogy inotul e interzis, körbenézek, egy lélek se, este hét van, augusztus eleji rekkenőség. Kívánom a vizet, de vagány is szeretnék lenni: itt, a Lapoknál lettem a kicsit szende kislányból vagány, bátor, vízbeugráló csaj, nehogy már ne menjek be a vízbe! Jó, nem ugrok bele fejest, azt már megtanultam, hogy egyből fejest ugrani vízbe se a legüdvösebb. Még fent a nap, hétágra süt, fürdőruhára vetkőzöm, kicsit tanakodom, úgy teszek, mintha napoznék. Harminc éve nyaranta minden nap reggel kijöttünk Csillával, egy kiló paradicsommal, egy könyvvel. Napoztunk, úsztunk, olvastunk, trécseltünk, jöttek a többiek, volt, akinek helyet foglaltunk, aztán ettünk, napoztunk, felúsztunk a Kompig, ott kiszálltunk, trécseltünk, vissza a vízbe, visszaúsztunk, esetleg egyből le a gátig, ott kiszálltunk, leereszkedtünk, a tenyérnyi mezőn pipacsot szedtünk, visszaúsztunk, jöttek a többiek, trécseltünk, ha valaki újonnan jött, jól megnéztük, lassan beesteledett, összepakoltunk, hazagyalogoltunk.

Így ment ez két és fél hónapon át, esetenként hétvégén szüneteltettük a cementlapozást. Arra is emlékszem tisztán, hogy harminc éve mindig éjszaka esett, reggelre kisütött a nap, esetleg délután a trécselést megzavarta egy-egy nyári zápor. De azt előre tudtuk, saját, belső applikációból, és olyankor bementünk a víkebóndtelepre, a csónakházakhoz. Én mindig vettem egy polár fagyit, 4 lej 50 bani volt.

Belógatom a lábam, testem kívánja a vizet, rögzült a Maros szaga, csábít. De mégsem merek teljesen belemenni. Olyan posvány az egész. Sárga színű, és büdös. És kicsi, és nincs tér. A gát leeresztve, a híd alatt nem lehet átjutni. A zsilipek felfogják a mocskot, a szemét összekeveredve a folyóval habzik. Térdig belegázolok a Marosba, lábujjaim közt kibuggyan az iszap, szétterül a sárlé a lábfejemen, süllyedek. Eszembe jut a dal: Maros vize folyik csendesen,/Maros vize csendesen folyik,/Maros vize áll, és nem folyik.

[Forrás: Azopan. Fényképezte Constantin Mihu]

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr515810368

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.