A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Imre Eszter: Tíz templom

2020. május 25. - 1...1

A napokban be kellett látnom, hogy bizony van egy részem, amelyik nem akarta, hogy vége legyen a karanténnak. Persze szó sincs arról, hogy ne örülnék a friss, ropogós egyhetes szabadságomnak. Inkább arról van szó, hogy ami az elmúlt két hónapban jó volt, az nem kicsit volt jó.

Nehéz ezt a jó oldaláról megragadni. Bizonyos szempontból sokkal szabadabbnak éreztem magam, mint máskor. Most nem (csak) arra gondolok, hogy két hónapon keresztül nem kellett senkinek magyarázkodni, ha napokig ki sem akartam mozdulni, csak olvastam és írtam. Sokkal inkább gondolok a szellemi szabadságra. A számtalan jó olvasmánnyal, és önfeledt munkával eltöltött napok mellett történt még valami, amire nem számítottam, pedig az elején még vicceltem is, hogy Hans Castorp is pár hétre készült a szanatóriumba, aztán hét év lett belőle. Az történt ugyanis, és erre csak a napokban jöttem rá, hogy ezalatt a két hónap alatt lett valami az idővel. Eleinte csak annyi tűnt fel, hogy a szokásosnál jóval több időt töltök az emlékeimben, és elemi erővel törnek fel egészen régi időszakok is. De másképp emlékeztem most, mint egyébként szoktam. Most egyenként jutottak eszembe az életem különböző időszakai, és mindegyik velem maradt egy-két napig.

kistemplom.jpg

Bőven volt időm (újra)felfedezni egyes emlékeket, és elhelyezni őket. Egy idő után olyan volt, mintha térképként gördült volna elém az idő, amit felülnézetből láthattam. Összeálltak egész idővonalak, amik addig nem voltak, csak részletekben és foszlányokban. Ami egészen idáig csapongó emlékezés volt csupán, az most át- és belátássá változott. Ez pedig szerintem csakis azért történhetett meg, mert egy idő után az elmém már teljesen kilépett a készenléti állapotból, és hogyha megtalált magának valamit, akkor azzal elidőzött és elmélyült benne, nem akaszkodott egyből egy következő valamire. Ezért volt most különösen jó olvasni például, meg dolgozni is, mert sokkal nyugodtabban és felszabadultabban mélyültem el abban, amibe belekezdtem, mert nem volt ott a tudatom rejtett zugaiban sem, hogy két óra múlva menni kell, ezt vagy azt kell csinálni. Azt hiszem, ilyet utoljára kamaszként éltem meg nyaranta, amikor nem volt iskola, csak egyik nap volt a másik után, és mindenbe olyan jó volt belefeledkezni. És most is volt belefeledkezés a karantén alatt, és nem meglepő módon rengeteg utazás jutott eszembe, hideg-meleg égtájakról egyaránt. Sokszor eszembe jutottak „a templomaim”, azok a templomok, amelyek valamiért fontosak lettek a számomra. Úgyhogy eldöntöttem, hogy összegyűjtöm őket, mert noha mindegyik nagyon értékes emlékeket őriz, még sosem voltak együtt, egy helyen.

1. Kistemplom – Marosvásárhely; református templom, épült: 1815-1829, egyhajós, késő-barokk

Itt kereszteltek, és ez az egyetlen közös történetünk, azt hiszem. Állítólag akkora voltam, hogy elfértem apám karján, a könyökétől a tenyeréig. Más történet nem is kell hozzá, mivel az ember életének igazán fontos, szerves részei a legtöbbször nem történetek, hanem egyszerűen csak a jelenlét által nyerik el jelentőségüket. Attól, hogy mindig ott vannak. A Kistemplom pedig az egyik olyan épület Vásárhelyen, amit a leggyakrabban látok, hiszen az ember itt bárhová két úton jut el: a Kálvárián, vagy a Bolyain. Számtalan fotóm van róla a telefonomon, és tudom, hogy a számtalanegyedik után sem lesz elég. Nagyon ragaszkodom hozzá.

2. Szent Miklós katolikus templom – Gyergyószentmiklós; épült: 1756-1773, egyhajós, barokk

gyergyoi_katolikus.jpg

Fogalmam sincs, hogy a nagyapám hitt-e, ha igen, akkor pontosan hogy, és miben, de a sétáinkhoz a templom ugyanúgy hozzátartozott, mint a piac és a cukrászda. Az egyébként minden tekintetben vaskalapos öregtől ez akár karakteridegennek is tűnhetett volna, de mégsem tűnt annak soha. Mindennapos volt, és természetes, hogy amikor esténként kimentünk sétálni, akkor elmentünk a templomhoz, nézelődtünk egy kicsit a templomkertben, általában átmentünk a sikátoron, aztán beültünk a templomba. Nem kellett ehhez semmiféle alkalom, nem kellett kiöltözni sem. Úgy, ahogy voltunk, bementünk, nagyapám keresztet vetett, én nem (talán csak egyszer, amikor kíváncsi voltam, hogy milyen a szentelt víz), aztán leültünk egy padra. Leginkább a hűvösre emlékszem. Általában nem beszélgettünk, ha meg nagyritkán igen, akkor is csak nagyapám szólalt meg, de már nem emlékszem, miről beszélt ilyenkor.

3. Moldvai kolostorok

Nem emlékszem, hogy melyik volt, csak a hidegre, és hogy nagyon hosszú utat tettünk meg odáig. A történet pedig a következő: bementünk a kolostorba, apám talán váltott pár szót valakivel – egy apácával? – aztán minden elsötétült. Olyan sötét volt, hogy az orrunkig sem láttunk el, és valamiért nagyon nehéz volt járni, lépten-nyomon elvesztettem az egyensúlyomat, és nem értettem, hogy mi történik. Amikor kiértünk, egy apáca ájtatosan közölte velünk, hogy önsanyargató, megváltást remélő apácákon lépkedtünk mindannyian, de erről eleinte nem tudhattunk. Életem egyik legabszurdabb emléke, apámmal is sokszor szóba került utána. Azt mindketten éreztük, hogy olyasminek voltunk részesei, amiből nem sokat értünk, de amit valahogy nincs jogunk megkérdőjelezni.

4. Notre-Dame – Párizs; római katolikus székesegyház, épült: 1163-1345; öthajós, korai gótika

A Notre-Dame miatt került be ebbe a listába, hogy melyik templom hány hajós. Ez volt ugyanis az első templom, aminek kapcsán hallottam ezt a kifejezést. Tizenegy éves voltam, amikor apám elvitt Párizsba, és előtte szerintem hónapokig másról sem hallottam, csak a Rodin múzeumról és a Mi Asszonyunkról. Volt egy Péter nevű idegenvezetőnk, akinek valamilyen rejtélyes oknál fogva ma is kifogástalanul képes vagyok felidézni az arcát – ez azért szokatlan, mert ha két napig nem látom jóanyámat, már az ő arcát sem tudom felidézni, és a legjobb barátaimét sem (ami néha elszomorít, mert van egy-két ember, akit már sosem láthatok, és jó volna „látni” az arcát, nem fényképről). Péter pedig folyamatosan a Notre-Dame hajóiról beszélt, én pedig nem értettem, hogy miről van szó, hogy jön a hajó a templomhoz, de mindent elkövettem, hogy lássam a hajót a katolikus Isten sötétjében. A Notre-Dame-ból leginkább ez maradt meg, a sötétség, vagy inkább árnyék, és a beláthatatlan tér érzése. Legalábbis sokáig azt hittem, hogy csak ez maradt meg belőle, de ha valóban így van, akkor miért fájt annyira tavaly áprilisban, amikor kaptam az üzenetet, hogy „Ég a Notre-Dame”? És miért fakadtam sírva, amikor beléptem Facebookra, és az első, amit megláttam, az a lángok alatt beomló huszártorony volt?

5. Sagrada Família – Barcelona; római katolikus bazilika, épült: 1882- , öthajós, szecesszió, modernizmus, neogótika

sagrada_familia.jpg

Csak az egységesség kedvéért írtam ki a stílusirányzatokat, de ezek a Sagrada Famíliánál nem sokat jelentenek, sőt megtévesztők, és leginkább csak annyit kellett volna írni, hogy „Gaudí”. Ha egész életemre elnémulnék, és választanom kéne egy valamit, amiről továbbra is beszélhetek, akkor szerintem a Sagrada Famíliát választanám. Nem csak azért, mert a mai napig is épül, ezért vélhetőleg minden új látogatást követően lesz új mondanivalóm róla, hanem azért, mert ha soha többet egy követ sem tennének hozzá, akkor sem lehetne kimeríteni, sok élet alatt sem. Számomra elbűvölő belegondolni, hogy milyen lehet egy olyan városban élni, ahol az egész város szívügye a templom építése, és minden apró újdonságot nyomon lehet követni. Ugyanúgy őt választanám akkor is, ha minden emlékemről le kéne mondanom, és csak egyet tarthatnék meg. Nem a legelső alkalmat választanám, nem a legelső találkozásunkat. A másodikat. Amikor már évek óta vártam, hogy visszatérjek, és bőrig ázva megpillantottam a gyümölcsöket a tornyain. Nem illik ilyesmivel dobálózni, de életem egyik legboldogabb pillanata volt. Később végighallgattam egy katalán misét a kriptában, „mais amor”, még több szeretet, ennyit értettem – nyelvileg legalábbis –, és ennyire emlékszem. Ez a templom minden, aminek az életet látni szeretném. A harmadik találkozásunkkor megpillantottam a vadonatúj Máté-szobrot, és ahogy mondani szokás, fölbe gyökerezett a lábam. Azóta nagyon sokat gondolok Máté tornyára.

6. Gercsepusztai Boldogasszony Templom – Árpád-kori kápolna; épült: vélhetőleg XIII. sz. vége; román stílus

gercsepusztai.jpg

Ezt az Árpád-kori kápolnát adventi ajándékként kaptam. Egy szerelem kezdetén érkezett e-mail-ben egy Google Maps link, teljes útvonallal, és csak annyi állt mellette, hogy szánjak rá egy napot, hogy kövessem az útvonalat, egyedül. A Hármashatárhegyet és a budai-hegyeket akkoriban már jól ismertem, de a gercsepusztai templomnál sosem voltam, sőt a létezéséről sem tudtam korábban. Bármit is diktál a józan ész, az ember egy szerelem kezdetén nem mond nemet egy felfedezetlen útra. Megy, ha kell, vakon is, és kitapossa.

7. Hallgrímskirkja – Reykjavík; evangélikus templom; épült: 1945-1986, egyhajós, expresszionizmus

„Beültem a Hallgrímskirkjába, ez gyakorlatilag A Templom Reykjavíkban. Elképesztően puritán, ehhez képest az otthoni kis református templomok giccsparádék. És be lehet ülni csak így. Sok fiatal van bent, pihennek, van, aki olvas, fotóz, beszélget. It’s a place of comfort. Nem érzem szentnek.

hallgrimskirkja.jpg

Tiszta fehér, mondhatni steril, de mégis nagyon befogadó. Jó itt melegedni és megpihenni. Nem csodálom, hogy a templom ilyen, itt az egész életstílus ugyanilyen puritán, a kis házak, amikről lerí, hogy funkcionálisak, nem akarnak dekoratívak lenni, de mégis nagyon jól néznek ki. Arra gondoltam, hogy ez is az ’egyek vagyunk a természettel’ életforma lenyomata, hogy ’mi itt csak élhető körülményeket alakítunk ki magunknak, nem akarunk erőszakot tenni a környezetünkön, de szépen, csendben, élni is kell valahol, valahogy.’ Itt minden kicsi, szerény, és tiszta.” Ezt írtam a naplómba, amikor beültem melegedni a templomba.

8. Candelariai Miasszonyunk-bazilika – Candelaria; római katolikus bazilika, épült: 1949-1959, háromhajós, neoklasszicizmus

Ha lehet templomról ilyet mondani, akkor a Sagrada Família egyféleképpen, ez pedig másféleképpen, de úgyszintén kedvencem. A katolikus templomokról nem feltétlenül életöröm, fény, szabadság és tengerpart jut az ember eszébe, hanem sokkal inkább az, ami a nekem a Notre-Dame-ról, és nagyapám templomáról: az árnyék és a hűvös. A candelariai bazilika viszont a tengerparton áll, és az egész, úgy, ahogy van, egy nagy fiesta. Kérdés, hogy a tenger és a mindegyre összekoccanó koktélos poharak könnyítenek a templomon, vagy a templom szentsége érinti meg az előbbieket is. Szerintem inkább félúton találkoznak.

9. San Cristóbal de La Laguna-katedrális – La Laguna; római katolikus katedrális, épült: 1904-1915, háromhajós, neoklasszicizmus, neogótika

La Lagunából a színkavalkád, és a zsongás maradt meg leginkább, és ez a templomra is vonatkozik. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor már kissé fáradtan, és a hirtelen jött kanáriesti-hidegben megfázva beléptem, arra számítva, hogy ha meleg nem is, de csend legalább lesz, és nem volt. Ez a templom kétségkívül turistalátványosságnak számít, így nem lepett meg, hogy tele volt emberekkel, az viszont igen, hogy zaj volt. Egyetlen templomomról sem jutna eszembe a zaj, még akkor sem, ha sokan voltak odabent. A La Laguna-i katedrális viszont kifejezetten hangos volt, és olyan érzésem volt, hogy nincs hova elrejtőznöm. Ami egy templomban talán igencsak helyénvaló érzés. Ilyet máshol nem tapasztaltam: amikor kiléptem az utcára, úgy éreztem, hogy hirtelen csend lett, és a szabad ég alatt több a rejtekhely, mint odabent volt.

10. Santa Úrsula plébániatemplom – Adeje; római katolikus plébániatemplom, épült: 16. sz, kéthajós, Mudéjar stílus

santa_ursula.jpg

Amire ezzel a templommal találkoztam, már visszavonhatatlanul beleszerelmesedtem a fehér templomokba. Spanyolországban hozzászoktam a fehér templomokhoz, de ez mégis teljesen elbájolt. Akkor már majdnem két hónapja éltem egy olyan helyen, ahol a mély, katolikus hit ugyanolyan organikus része az emberek mindennapi életének, mint a gyümölcspucolás, és mégis rácsodálkoztam, amikor besétált egy spanyol asszony, a vállán táska, a kezében bevásárlószatyor, és leült mellém. Nem imádkozott, semmit nem csinált, csak a nap végével bejött a templomba, és leült. Pont ahogy nagyapám is csinálta a gyergyói katolikus templomban. Az asszony mozgása természetes volt, könnyed, látszott rajta, hogy nem aznap tér be először munka és bevásárlás után. Utána talán hazament, és vacsorát készített.

(Képek forrásai: gyergyoi vagy, ha-Fb oldal, unsplash.com, www.blog.octaviordelgado.es)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr3815715698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.