Nem működnek a közhelyek. Nem működik a rutin és nincs magasztosság a szertartásokhoz. Nem tudunk azok lenni, akik voltunk, mert ami volt: nincs. Nemmel nem kezdünk mondatot. Kifelé a szépet mutatjuk. Argumentum ad hominem.

Színházba mégiscsak a közösségi katarzisért jár az ember. Most viszont valamennyi nekiütközés visszacsapódik. A könnyek zárt térben megsokszorozódnak, és a falak keményebbek, mint valaha. Rapunzel nem várja meg a boszorkát, hullanak, hullanak a hajszálak le a földre. A lány szomorú, a torony égig ér, a szakadék a legmélyebb. A városra rátelepedett a várakozás.

Ezek a napok a melegről szólnak. A családi tűzhely, a forró, éltető kemence: szépanyáink szolgálata, ezeréves verejtéke. Egy nemzedék tanul meg kenyeret sütni, felismerve eddigi létezésének korlátait. Lenőnek a hajak, serkennek a bajszok, megérik a kovász, átértékelődik a házas élet. Magyar közmondások new age-es szállóigékkel vetekszenek, ki mint veti ágyát, úgy vonzza be álmát, és így tovább. A befelé fordulás átcsap paranoiába, a paranoia önnyugtatásba, az önmegnyugtatás: babusgatás, mákos guba, tűzifa – szavak nélküli, édes lebegés.

Nők ezrei bújnak elő: „nem tudok főzni”. Férfiak ezrei csatlakoznak: „nem tudok sírni”. Én majd sírok, te csak főzz.

Lehet spenótot rendelni. Lehet retket rendelni. Lehet pirospaprikát, koktélparadicsomot, medvehagymát rendelni. Pirkadatkor hangosabb a madárcsicsergés, mint az elmúlt harminc évben bármikor. A természettudósok bizakodva állapítják meg: készül egy új világ.

Készül a fész... – fészkes fekete fene. Jönnek a remeték, buddhák, misztikusok, szerzetesek a lélek kulcsával kezükben, messiások, tarsolyukban a boldogulás receptje. Működésbe lépnek a közhelyek, az elme szab csak határt.

„Ölelést reggelizett, nem nélkülözött.”

Minden bezárt lakás: lehetséges szentély, potenciális tűzfészek. Prométheusz ideje ez, s a játékszabályok felismerése épp esedékes. Ki ne aludjék, el ne pusztítson. Tűz, tűz, tűz, kik lennénk nélküled?

(Kép: Adrien-Jean Le Mayeur de Merprès - Nine women by a lotus pond)