A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Demény Péter: Szabó Dénes eltűnt

Azopan-novella

2020. április 24. - 1...1

A karantén óta a kis Kovács vásárolt be neki. Felírta, mit kell vennie, a fiú pedig megvette. Százszor bizonygatta, hogy lista nélkül is elboldogulna, és ő el is hitte, mégsem tudott lemondani az írás öröméről. Mindig szépen írt, annak idején a tanító néni is megdicsérte.

A kis Kovács barna fejű, barna szemű, értelmes tekintetű kreol fiúcska volt. Tizennégy éves lehetett, annyit töltött, amikor egyszer még a padon pipázott, és megkérdezte. De arra már nem emlékezett, hogy az tavaly történt vagy már az idén.

azopan_00008309.jpg

Az a pad volt minden öröme. Alig várta a tavaszt, még télikabátos időkben is ki-kiült olykor. A felesége harminc évig nem engedte a lakásban dohányozni, sem korábban, amikor még a régi Tudorban laktak, sem itt a Dombon, és most már az emléke miatt nem vitte rá a lélek. Egyszer ugyan megpróbálta, de nem esett jól, a pipa sem szelelt, a bodorodás sem lett olyan szép. Szegény Zsozsó, mindig keresztülvitte az akaratát.

A pipázásnak köszönhetően ismerte meg minden szomszédját. Akkor is öreg volt, amikor tizenhét éve ide költöztek, úgyhogy a fiatalasszonyok is nyugodtan megálltak vele trécselni, s azt sem nézték rossz szemmel, ha a gyerekükkel elbeszélgetett. Ez a Kovács-gyerek is itt cseperedett fel a szeme láttára. Aztán az anyja elvált az apjától, holott az embereknek nem kellene elválniuk.

A férjeknek pedig nem kellene verniük a feleségüket. Ő egy egyszerű portás volt, de soha kezet nem emelt Zsozsóra, igaz, az olyan parázs asszony volt, hogy pórul is jár, ha megteszi. Neki azonban eszébe se jutott, mint annak a dúvadnak ott a szomszéd lépcsőházban. A karantén, úgy látszik, mindenfélét kihoz az emberekből. Először azt remélte, rosszul hall, s a kiabálásokat, hogy „ülj le ide!!!”, „ülj le már ide!!!”, nem követi verés. De a kis Kovács megerősítette, hogy bizony Fazakas veri a feleségét, a szomszédok már többször is kihívták a rendőrséget. Azontúl bezárta az erkélyajtót, és hangosabban hallgatta a Mezzót.

A klasszikus zenére is a szakmája szoktatta rá, mint az olvasásra. Mást nem is lehetett csinálni, amíg ott ült a fülkéjében, és köszöngetett a ki-bejáró színészeknek. Az udvar hálistennek egészen más irányban volt, a színház elé pedig sose ment ki pipázni. A pipa nem olyan gyors és frivol, mint a cigaretta.

Zenét hallgatott hát, ha éjjeles volt, akkor pedig olvasott. A folytonos nyüsletésben nem tudott olvasni, akkor mindig a Mezzót nézte. Sok hangversenyt túlságosan modernnek érzett, azokra legfeljebb fél füllel figyelt, opera- és balettelőadásoknál pedig nem nézte, csak hallgatta a tévét.

De hálás volt a Mezzónak. A politika soha nem érdekelte, a foci vagy bármilyen sport még annyira sem. Ezeket a nyálas sorozatokat, amelyektől sokan úgy odavannak, és Zsozsó is folyton rajtuk csüngött, soha ki nem állhatta. Azért is vettek egy idő után még egy tévét.

Most, hogy a pipázás lehetősége megszűnt, a Mezzo is kezdte untatni. Végül is kimehetett volna, a rendőrség nemigen körözött ebben a zsákutcában, és ha mégis megteszi, senki nem árul be vagy büntet meg egy nyolcvanéves öregembert. De maszkot húzni, folyton fertőtleníteni, amikor bejön, megint mosakodni, mindehhez valahogy nem volt kedve.

Azt hitte pedig, sikerül eltöltenie az időt. Komótosan felkelt, megmosdott, elvégezte a toalettjét. Megreggelizett, és vigyázott rá, hogy vagy rántottát süssön, vagy virslit főzzön, vagy tejbegrízt kavarjon, szóval csupa olyasmit készítsen, ami nem megy hamar. Utána megírta kis Kovácsnak a listát, azért is ragaszkodott hozzá. Egy óráig olvasott háttal a Mezzónak, aztán nekilátott főzni. Lucskos káposztát főzött, gulyáslevest, ilyesmiket, hogy az is sokáig tartson. Ebéd után aludt valamennyit, aztán ismét olvasott és zenét hallgatott. Nyolc óra körül megkezdődtek a kedvenc sorozatai, és tízig nézte őket, akkor lefeküdt.

Nem volt rossz terv, de hamar kiütköztek a hibái. A reggeliket megunta, akárhogy váltogatta őket, az ebédek pedig nem fogytak el egy nap alatt – hogy tudott volna megenni egy fazék lucskost! Kis Kovácsnak sem írhatott naponta listát, hiszen minden rárohadt volna. Az orvoshoz is csak havonta egyszer kellett mennie. A könyvei nagy részét már kétszer is elolvasta, s a krimisorozatok, melyekre rászokott, ismétlődni kezdtek. Volt olyan Columbo, amit már vagy ötször látott, és azoknak a hawaii-iaknak a kalandjait is ismerte többnyire.

Egy éjszaka aztán megálmodta, mit kell tennie, boldogan ült fel az ágyon, és mikor visszafeküdt, egy órával kevesebbet aludt, mint máskor. Alig győzte kivárni, hogy felhívhassa a kis Kovácsot. Amikor végre rászánta magát, majdnem belekiáltott a telefonba:

- Jánosi Jenő!

Kis Kovács nem értette.

- Az osztálytársam volt! Az apja valami rendőrkapitány vagy mi lehetett, ott laktak a Panov meg a színház között az egyik utcában.

- Rákeresek, csak még el kell menjek tatához.

- Miért?

Utólag elszégyellte magát, de már kibukott a száján. Kis Kovács azonban nem vette zokon: elmagyarázta, hogy neki is kell vásárolnia kétnaponta.

Ez a délelőtt nagyon nehezen telt el. Minduntalan összefolytak a szeme előtt a betűk, a zene pedig idegesítette. Krumplit kezdett pucolni, de néhány perc múlva dühösen odavágta a kést.

Kis Kovács délben hívta. Azt mondta, a telefonkönyvben csak Jánosi Ernő szerepel, a Bartók Béla utcában lakik, talán a fia annak a Jenő bácsinak. Adja meg a számát? Lejegyezte, de nem hívta fel, szégyellte volna. Inkább egy másik néven gondolkodott, egy olyan osztálytársáról, akiről nem hallotta még, hogy meghalt.

Csakhogy nem volt ilyen. Aki eszébe jutott, mind meghalt már. A fejében nevek kavarogtak, ismétlődtek folyton, listát készített hát, de akárhogy forgatta, ez a János Jenő maradt egyedül. Bizonyára él még, de ez a haszontalan kölyök nem képes megtalálni.

Jó, ezt a Jánosi Ernőt megtalálta, de hogy jön ő ahhoz, hogy felhívja?! „Halló, én vagyok a múlt!” Amíg elmagyarázza, miért is keresi, a másik rég letette a telefont.

Dühösen tett-vett a lakásban. Berei Sanyi, Birton Jóska, Csegzi Imre, Dósa Géza, Gál Bandi, Kecskés Barna, Kocsis Pista, Péter István, Péterffy Gyuri, Raáb Emil, Szabó Dénes, Szőllősi Laci… Hopp! Mintha Szabó Dénes nem lett volna a listán. Hová is tette? Valamelyik könyvbe. Az Anna Kareninában nem volt, a Káprázatban sem. Végül a Robinsonban megtalálta.

Szabó Dénes valóban nem szerepelt a listán. Kis Kovács utána nézett, azt mondta, hat Szabó Dénes van a telefonkönyvben, lediktálta a számokat. Érdekes, gondolta az öregúr, ha valakit ugyanúgy hívnak, mint az osztálytársát, akkor nem is gondol arra, hogy restelljem felhívni.

Felhívta mind a hatot, de egyik sem az volt. A végén már úgy darálta a szövegét, ahogy Szilágyi Zéta, akinek mindig azt mondta szegény drága megboldogult Bodor rendező úr, „te úgy hadarsz, mintha a hasad a szádon át menne”. Akadt, aki türelmesen végighallgatta, mások a második mondatnál közbevágtak. Az utóbbiakat szerette jobban: úgy érezte, nem áltatják.

Három napig tartott a keresés, eleve így tervezte, bár azt remélte, valamelyik mégis az ő osztálytársa lesz. Hová jutott ez a Vásárhely is, már nem találja meg az ember, akit keres… Mindentől elment a kedve, de azért olvasott és zenét hallgatott, még a sorozatait is megnézte, s elképzelte, ő hogyan ölne meg valakit. Ez némileg megnyugtatta.

De hát a terve nem sikerült, ezt be kellett látnia. Mire is számított voltaképpen?! Miért remélte, hogy hogy sikerülni fog?! Persze lehet, hogy ez a kettő még mindig él, csak ez a fiú nem jól keres. Azt mondják, ez a gugle mindent tud, akkor ezt miért nem tudja?! Biztosan tudja, csak ez az istenverése nem találja.

A kis Kovács mindig a lábtörlőn hagyta a csomagját, s olykor kis üzeneteket írt a lista másik felére, ilyeneket, hogy „legyen jobban, Zoli bácsi!”, vagy „elmúlik ez is!”, vagy „könyű álmot hozon a szél!” Korábban mosolygott a gyerekségen meg a helyesírási hibákon, de most felbosszantották. A mai üzenet az volt: „kelemes hétvégét, Zoli bácsi!”

Felhívta a kis Kovácsot, mogorván megköszönte a csomagot, aztán hozzátette: „ne írogass nekem, nem vagyok a szeretőd!” Megbánta, de már késő volt, nem lehetett visszacsinálni. És neki úgyis nagyobb a fájdalma, gondolta, ő nem találja Szabó Dénest.

(Kép: Török Gáspár fotója. Forrás: Azopan)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr5015636744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.