A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

„A kis dolgokkal fogom kezdeni”

Interjú Kántor Péterrel

2020. április 21. - 1...1

Az ürügy erre az interjúra a Látó 2019-es nívódíja, melyet költészet kategóriában Kántor Péter kapott. Ez azonban tényleg csak ürügy: Kántor Péter költészetét régóta figyeljük és szeretjük, olvassuk és fejtegetjük. Amire kíváncsi voltam, megkérdeztem, ő pedig válaszolt, ezúttal prózában. (Demény Péter)

Költészetnapra Láng Zsolt a te versedet választotta a Látó blogon közlendőnek. Mit jelent számodra egy ilyen gesztus?

Nagyon örültem, hogy Láng Zsolt az én versemet választotta. Örültem volna akkor is, ha bárki más választja, mert az ember örül, ha tetszik a verse másnak.

kp.jpg

Annak pedig, hogy Láng Zsolt választotta, különösen örültem. Nemcsak baráti gesztusból választotta: biztos vagyok benne, hogy tetszett is neki a választott vers. De a baráti gesztusnak is megvan a maga önértéke: nagyon jó érzés! Itt a 3. emeleti szobámban, a VÍRUSIDŐ ötödik hetében, elképzelem Zsoltot, ahogy a tágas kertjében (a „birtokán”) egy piros padon hanyatt fekszik a tavaszi napsütésben, behunyt szemmel, vagy csak úgy maga elé mosolyogva, a tarka semmibe, és hallgatja a madarak halk csivitelését. Bevallom, irigylem őt egy kicsit. Nemcsak azért, mert egy nagy regény után van (benne lenni talán még jobb lehetett), még csak nem is a tágas kertjéért, hanem mert anélkül, hogy megtagadta volna régi énjét, meg tudta újítani saját magát: az életét is, és az írásművészetét is. Kihozta magából, ami eddig is benne volt, csak nem látszott úgy a felszínen. És ugyanakkor meg is maradt annak, aki volt: egy csöndes, magába forduló, mégis másra, másokra mindig nyitott, makacs és bátor íróembernek. Ott hever valahol azon a piros padon a képzeletemben, és ha épp egy mondat jut az eszébe, akkor az nagy valószínűséggel egy pontos mondat lesz, mert „pontosnak lenni, ez az írás egyetlen morálja”, mondta Carver, írta őt idézve Láng Zsolt. Én pedig befejezem az első kérdésedre adott kissé terjengős, és a kérdéstől némiképp Láng-irányba elkanyaruló válaszomat.

Lucian Freud monológja a magára hagyott testről – képleírás; nem az egyetlen a költészetedben. Miért öntöd szavakba a képzőművészet általi érintettséged?

Nem szívesen ismétlem magam, de ha muszáj, megteszem. És már annyiszor kérdeztek rá a képekhez fűződő, azokkal kapcsolatos verseimre, hogy mi motiválja azokat, hogy nehéz valami vadonatúj megfogalmazással előállnom. Ahogy korábban már többször is említettem, bizonyos képek segítenek felszínre hozni bennem olyan gondolatokat, amik már régen foglalkoztattak, vagy mintha mindig is foglalkoztattak volna, csak kellett valamilyen csali, hogy megtaláljam hozzájuk a szavak útját. Vagyis ezek a képek annyiban szükségesek nekem az íráshoz, hogy általuk tisztábban rálátok a saját témáimra, másként fogalmazva, utat találok a saját szavaimhoz. Ezért is van az, hogy az első kötetemtől kezdve minden kötetemben találhatóak képekhez fűződő versek. Amúgy meg, a szavak és a képek között a kezdet kezdetétől fogva volt, és van is valamilyen egymást feltételező kapcsolat: szükségük van egymásra, vetélkednek, inspirálják egymást, ahogy engem is inspiráltak például Lucian Freud képei.

"Told ide azt a nagy buta képed, / hadd vegyem észre benne a szépet!" Ma is a fülemben van ez a két sor. Hogyan vagy gyerek?

Ez az idézet a Béka-parti című versemből való, a Kétszáz lépcső föl és le című gyerekvers-kötetemből. De hát ezek nem kizárólag és speciálisan gyerekeknek való versek. Nem rajzoltam magamnak hozzájuk gyerek-fejet, nem is játszottam meg egy elképzelt gyereket – nem is volnék erre képes. Ezek épp úgy versek, mint a többiek, csak kevésbé reflektáltak. De hogy egy gyerek hogyan értelmezi őket, azt egyedül ő tudja. És mit válaszoljak a kérdésedre, hogy hogy vagyok gyerek? Mintha azt kérdeznéd: Miért vagy te olyan, amilyen vagy? Hát tudom is én?!

Válaszoltál is a kérdésemre, mely inkább arra vonatkozott, „külön tartod-e” a két minőségedet, a „felnőtt”- és a „gyerek”-költőt. Szerinted egyébként van olyan, "költőnek születni"? Ki jut eszedbe, ha erre gondolsz? Miért?

Van-e olyan, hogy "költőnek születni"? Erre manapság inkább nemmel szokás válaszolni – nem a romantika idejében élünk! Én azért azt hiszem, költőnek lenni nem egy kitanulható mesterség, bár vannak mesterségbeli részei is. És ha nem kitanulható mesterség, akkor bizony születni kell bizonyos tulajdonságokkal, amik költővé tehetik az embert. Ahogy Schubertnek is születnie kellett, a csupa-zenész családjában, arra, hogy őbelőle legyen a Wanderer és a Winterreise költője. Születni is kell rá, meg egy élet is kell hozzá. Ez éppúgy igaz József Attilára, mint Puskinra, vagy Mandelstamra. Három teljesen különböző ember, és mind a három született költő. Ha megpróbálnám valamilyen listában összeszedni, mi kell a költőséghez, az se teljes, se pontos nem lenne, nem lehetne – vagyis ez a dolog nem definiálható szerintem. Csak megállapítani lehet: Ady Endre – költő. Dixi.

Mit csinálna Puskin a XXI. században?

Szerintem verseket és prózát írna. Vagyis nem lenne informatikus, fizikus stb., még ha azokhoz is volna benne tehetség.

Ami sokkal izgalmasabb: Miféle verseket és milyen prózát írna ma Puskin? Hm. Mielőtt erre válaszolnék, előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni. Tudom, hogy ez opportunizmus, de csak fokozatosan haladok. Éppen egy műtét után lábadozóban, most, hogy betöltöttem a hetvenet, előbb megtanulok élni.  

(Kép: Litera.hu)

[Kántor Péter versei a Látóban]

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr9915627434

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.