A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Benedek Szabolcs: Amikor képregényrajzoló akartam lenni

2020. április 19. - 1...1

 

Harmincöt évvel ezelőtt képregényrajzoló akartam lenni. Kiókumláltam, miként lehet rajzlapokat félbehajtva úgy összetűzni, mintha füzet lenne, onnantól gyerekjátéknak tűnt belerittyenteni egy képregényt. Mégpedig sci-fit. Az volt a menő.

5e9f872d24d8de072cb05c71162df5dd.jpg

Furmányosnak szánt sztorimnak azt a címet adtam, hogy Látogató. Akkor még nem zavart, hogy közhelyes cím, elvégre a sci-fik nagy része idegen világból érkezett látogatókról szól. Grafitceruzával rajzoltam, a színeket mellőzve, azokat a képregényfüzeteket véve alapul, amelyek Nemere István műveiből készültek, és apám kapta őket valami kollegiális kapcsolat révén tiszteletpéldányok gyanánt a helyi nyomdából. Bevezető rajzaimon az eget felhők borították, csillagtalan volt az éjszaka. A lombkoronák alatt, a fák törzsei körül viszont mintha kissé világosabb lett volna. Talán a közeli település fényeit szórta szanaszét a köd. Vagy nem is köd volt? Meglehet, az esőáztatta aljnövényzetből fölszabaduló pára okozta ezt a fajta kísérteties derengést. Mintha szereplőim egy, a tizenkilencedik század végén játszódó horrorfilmben lennének, csak éppen a dekadens nagyváros girbegurba, macskaköves utcái helyett szűk és csupán részben belátható ösvény jelölte ki számukra az utat. Ám hogy az merre vezetett, az egymásba hajló fák között és a gomolygó világosságban nem lehetett tudni. (Abban egyébként, hogy milyen is egy, a tizenkilencedik század végén játszódó horrorfilm, sem a szereplőim, sem én nem voltunk egyelőre járatosak.)

– Van ott valami – szólalt meg elsőként az egyik szereplőm, akit hosszas töprengést követően Szajnának neveztem el. (Hogy miért pont annak, ne kérdezzétek, talán a szovjet sci-fik hatására választottam olyan nevet, amely úgy hangzik, mintha szláv lenne, holott egyáltalán nem az.)

– Micsoda? – kérdezte Egmont. (Lássuk be, ez a név se vall nagy fantáziára.)

A képregény máris a második oldalához érkezett.

– Nem tudom – Szajna mintha öntudatlanul is a legközelebbi fa törzsébe kapaszkodott volna. Legalábbis lerajzoltam, amint annak kérgéhez nyomja kesztyűs tenyerét, miközben a gomolygó, ködszerű párát figyeli.

Ezeken a rajzkockákon (amelyeknek nagy műgonddal, vonalzóval kicentizve szerkesztettem meg a kereteit) az erdő egyszeriben minden vonzerejét és báját elveszíteni látszott. Amilyen hívogató volt addig az éjszakai séta a természetben, mostantól olyan ijesztőnek és veszélyesnek tűnt a semmibe vesző ösvény.

– Én nem látok semmit.

Ahogy Egmont kimondta, rögtön meg is látta. Nem csak ő, hanem a reménybeli olvasóim is. Az elmosódott, bizonytalan satírozásban nem látszott egyértelműen, de a lény mintha lassan közeledett is volna. Persze, meglehet, a félelem táplálta képzeletük játszott velük. Mert az nem volt kétséges, hogy szereplőim féltek. Velem együtt, hiszen ekkor még én se tudtam, hogy mi sül ki a dologból. (Azóta is többnyire ezt a metódust alkalmazom. Amikor nekifogok egy novellának vagy regénynek, először csupán az elejét látom. A többi idővel kigördül magától.)

– Mi lehet ez? – kérdezte Szajna.

– Fogalmam sincs – vallotta be számomra is meglepő őszinteséggel Egmont.

Miközben ezt a kockát rajzoltam, azon merengtem, hogy a szereplőim hozhattak volna magukkal valamit az erdei sétára. Legalább egy lámpát.

Úgy gondoltam, azazhogy a grafitceruzával képességeimhez mérten gondosan kidolgozott figuráim is úgy gondolták, hogy a munka végeztével, indulás előtt járnak egyet a közeli erdőben. Távol a zajtól, és bármiféle zavaró körülménytől. Ha tudták volna (velem együtt), hogy mi az a romantika, azt is gondolhatták volna, hogy ez most egy romantikus séta lesz. Kettecskén, azaz engem is beleértve hármacskán az éjjeli erdőben. De hát az a szó, hogy romantika, egyelőre egyikünk szótárában sem szerepelt.

A lap alján lévő kockán végre megmutattam a lényt. Valamivel kisebb volt a másik két szereplőmnél. Ahogy abból a távolságból saccolni tudták, kevéssel a derekuk fölé ért. A masszaszerű grafitsötétben annyi látszott még belőle, hogy négykézláb áll, és hegyes fogaival mintha vicsorgott is volna.

– Előfordul – ha ezt képregényben lehetne ábrázolni, itt jeleztem volna, hogy az Egmont nevű szereplőm suttogni kezd –, hogy egy élőlény egy másik világból, dimenziókapun keresztül, föltehetően a rendszer hibás működése folytán, nem a megszokott és természetes helyére kerül. Számtalanszor leírtak már ilyen esetet. – Sajnos mindezt nem tudtam megfelelő és elegendő számú rajzkockában megmutatni, de úgy véltem, Egmont mintha kissé fölbátorodott volna saját magyarázata közben, legalábbis ezeken a rajzokon magabiztosabbnak mutatta magát. – A világ legkülönfélébb pontjain megesett már, hogy fölbukkant ott egy-egy nem odavaló lény. Belekerült egy féreglyukba, és átjutott egy másik világba.

– És ilyenkor mi történik? – kérdezte Szajna.

– Hát – felelte Egmont –, ha csak a helyiek nem likvidálják, a rendszer előbb-utóbb korrigál. Vagyis a lények visszatérnek eredeti otthonukba.

Bármennyire is igyekeztem apró betűkkel és tűhegyes ceruzával írni, ilyen hosszú szöveg természetesen nem fért el egyetlen kockában. Kénytelen voltam külön buborékokat kivezetni Egmont szájából, és azokat teleírni. Ami azzal járt, hogy erre az oldalra jóval kevesebb rajz került.

Miközben Egmont szónokolt, a lény nem mozdult. Állt és zölden világító szemeivel nézte őket. Mindezt viszonylag nagyban rajzoltam meg, teret adva saját magamnak, és korlátok közé szorítva reménybeli olvasóm fantáziáját.

A következő párbeszédet apró kockákba tettem, közben rázoomoltam szereplőim arcára.

– Miből gondolod – kérdezte Szajna –, hogy ő egy látogató?

– Abból – így Egmont –, hogy még soha nem találkoztam itt efféle lénnyel.

– De hát nem állíthatod, hogy találkoztál már a bolygó összes élőlényével.

– Viszont tudok eleget róluk ahhoz, hogy kijelenthessem, hogy ez egy látogató.

– Értem… És akkor mi a teendő?

– Szerintem menjünk minél előbb. Teljesen kiszámíthatatlan, miként fog viselkedni egy számára idegen környezetben.

A következő oldalon kénytelen voltam a szokottnál több narrátori szöveget bevetni, mivel nem tudtam mindent kizárólag rajzok útján ábrázolni.

Eszerint a szereplőim egy darabig hátrafelé lépkedtek, figyelve, hogy a lény mit csinál. De az nem csinált semmit. Ahogy távolodtak tőle, egyre inkább beleveszett az ismeretlen forrású derengésbe. Nem csupán addig is elmosódott kontúrjai tűntek el, hanem hamarosan szemének zöld fénye se látszott. Szajna és Egmont akkor megfordultak, és sietve elindultak az űrkomp felé. A jármű ott parkolt egy közeli tisztáson (ezt azért természetesen megrajzoltam, mégpedig nagyban). Ha a szereplőimen lett volna szkafander, használhatták volna az antigravitációs mikrohajtóművet, és akkor néhány pillanat alatt odaértek volna. Ám nem volt, lévén, hogy az eddigi, bőséges tapasztalatok alapján a bolygó légkörének összetétele, ha túlságosan hosszú ideig nem is, de számukra is fogyaszthatónak bizonyult.

A következő oldalon Szajna és Egmont elfoglalták helyüket az irányítópult mögött, majd az űrkomp a magasba emelkedett, és megközelítette az anyahajót.

wendy_palmer_pinterest.jpg

A következő párbeszédet megint mini kockákban ábrázoltam:

– Hányadik utad is volt ez ide? – kérdezte Szajna.

– A tizenharmadik – válaszolta Egmont. – A kozmikus alaptörvények szerint szerencsétlen szám. Unom is már ezt a bolygót. Épp elég információt összeszedtünk róla. Szerintem ezek bőven elegendőek a döntéshez.

– Mit mondtál, mi a neve?

– Zéta 432 per köbiksz. Ám az itteniek Földnek hívják.

– Föld – ismételte Szajna. – Szép név. Bár kissé fura.

– Te hány bolygón jártál eddig? – kérdezett most Egmont.

– Ez a negyedik. Viszont itt most voltam először.

– És talán utoljára – Egmont Szajnára nézett, és középső szemével alig észrevehetően kacsintott. – Remélem, a következő utunkra is együtt megyünk.

Szajna elmosolyodott.

– És mit gondolsz, mi lesz a döntés?

– Tudod, hogy ez nem a mi dolgunk – felelte Egmont. – Mi csupán információkat gyűjtünk. De ha engem kérdeznének, azt mondanám, hogy ez a bolygó senkinek nincs útjában, ám nem is elég érdekes ahhoz, hogy bármit lehessen vele kezdeni. Persze, likvidálhatnánk, de minek vesződni ezzel?

Két szereplőm onnantól fogva a műszereket figyelte csöndben, az előírások szerint ellenőrizendő, hogy minden rendben megy-e a dokkoláskor.

A képregény soha nem készült el. Nem csak azért nem, mert a házi készítésű irkának a felét se töltötte meg a sztori, amelyet azonban se tovább nyújtani nem tudtam, se másikat nem volt kedvem mellé, az üresen maradt lapokra rittyenteni. Az utolsó kockán még ott állt a lény az erdő fái között, és képzeletemben továbbra is az előbb látott furcsa kis teremtményeken csodálkozott. Akik úgy néztek ki, akár az emberek, csak éppen alacsonyabbak voltak náluk.

„Mik lehettek? Manók? Vagy az égből idepottyant látogatók? Mindenesetre bármennyire tájékozottnak is gondolták magukat, a bolygóról összeszedett tudásuk meglehetősen hiányosnak bizonyult. Hiszen nem ismertek föl egy közönséges rókát.”

Ennél a pontnál rájöttem, hogy a csavar a történet végén kizárólag akkor létezik, ha nem lövök le előre minden poént. Márpedig a rajzokkal lelövök. Rá kellett döbbennem arra is, hogy kizárólag írásban több mindent el bírok mondani. El is dobtam hamar a grafitceruzát.

[Benedek Szabolcs további írásai a Látóban]

(Kép: pinterest.com; Alkotó: Wendy Palmer)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr6215624630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.