A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Imre Eszter: El museo está cerrado

Mozgó képeslap a Pradóból, 2019 tavaszáról

2020. március 29. - 1...1

Az Úr 2019-ik áprilisának harmadik napján úgy készültem az előttem álló napra, ahogy menyasszonyok szoktak az esküvőjük reggelén: korán keltem, felvettem a szép ruhámat (ami az adott helyzetben egy farmer volt, fehér blúz és egy tornacipő), mindent gondosan elterveztem, számolva azzal a lehetőséggel, hogy semmi nem fog a tervek szerint alakulni, és újra meg újra elmantráztam magamnak, hogy „el sem hiszem, hogy ez a nap is eljött, én vagyok a legszerencsésebb lány a világon”. Aznap ugyanis végre ellátogattam a Pradóba.

det3.jpg

Olyan türelmetlen voltam, mint gyermekkoromban a karácsony előtti estéken, és percre pontosan kiszámoltam, hogy mikorra kell odaérnem, hogy még biztos bejussak, és bőven legyen időm bent is, abban az esetben, hogyha háromórás sorral kell számolni. Mert erre ugye mindenki felkészített, és több barátom is mesélte, hogy órákon át álltak sorba a Prado előtt. Én egyébként nem vagyok az a „múzeumos típus”, Párizsba is inkább Oscar Wilde sírja miatt akarok visszamenni, a Père-Lachaise-be, és a vallomáshoz még hozzá tartozik, hogy a Pradóba is csak a Gyönyörök kertje miatt készültem. De amiatt nagyon.

Tizenhét-tizennyolc éves koromban hallottam először róla, már úgy komolyabban, és azóta bátran mondhatom, hogy a megszállottja lettem Bosch másvilági triptichonjának. Egyetemen, főleg amikor a diplomamunkámat írtam, akkor az üresjáratokban, amikor már teljesen leblokkolt az agyam, a Google Art Galleryben mászkáltam fel és alá, és ha összeadom, valószínűleg hosszú órák teltek el a Bosch előtt. Teljesen megbabonázott, a részleteiben és az egészben egyaránt elvesztem. Akkoriban jártam nagyon izgalmas, festészeti témájú órákra, és foglalkoztatni kezdett a kérdés, hogy miért van az, hogy az egyetlen kifejezési forma, amit valamennyire használhatónak érzek, és segít úgy-ahogy meglennem a világban, az az írás, ám ami „alatta” van, ami mozgatja az egész szerkezetet odabent, az nyomokban sem tartalmaz szöveget, csak képet. Mondhatnám, hogy legbelül kép vagyok, de nem, mert kép és hang, és textúra, és illat, de ez az egész valahogy mégis úgy működik az elmémben, mint valami megfoghatatlan kép. Soha nem gondolkozom szövegben, de kommunikálni csak úgy tudok, ha megkeresem a lehető legpontosabb, legtökéletesebb szavakat, és halálosan frusztrál, ha nem találom meg őket. Ezért nem nagyon beszélek érdemben (csak a nagyon közeliekkel), és a mondanivalómat írásban tálalom, ezért szeretek pl. nagyon levelezni, és az esetek többségében utálom, ha felhívnak telefonon. A Google Art Galleryben töltött órák arra ugyan nem adtak választ, hogy mi az a nagy kép-massza, ami mozgásba hozza a szerkezetet odabent, arra viszont tökéletes alkalmat nyújtottak, hogy elmerüljek benne. A Bosch triptichon pedig maga volt a féktelen tobzódás. Így alakult a lassan megszállottságra hajazó szerelem, aztán olvastam róla sok elemzést is, és később is újra meg újra felbukkant az évek alatt a netes barangolásaim során, 2016-ban pedig megnéztem A művészet templomai sorozat Gyönyörök kertje-részét, és a történetünk végül 2019-ben teljesedett be, amikor Madridba keveredtem.

Szabályosan végigszáguldottam Madrid belvárosán (persze gyalog, mert nincs az a fontos esemény, ami indokolná a gyaloglás szabadságáról való lemondást, bárhol is legyen az ember), csak úgy röppent el mellettem a Plaza de España és a Teatro Lope de Vega, a színes-szagos Gran Vía és a Sangriától bódult tapas bárok környéke, és minél közelebb voltam, annál hevesebben vert a szívem (tény, hogy részben a rohanás miatt). Vajon mennyit kell várni, vajon milyen lesz, vajon hol lesz a Bosch, sokan állnak-e majd előtte, és mondják-e majd magas úriemberek, hogy por favor, menjek csak előre, mert kicsi vagyok, és nem látok? És akkor egyszercsak azt vettem észre, hogy ott vagyok, megérkeztem, és sehol egy ember, nincs sor egyáltalán. Mivel köztudottan nem vagyok szorongó, és mindig a legjobbra számítok, egyből arra gondoltam, hogy biztos pont zárva van valamiért, már láttam magam előtt a piros táblát: „Cerrado”, és próbáltam megbékélni a gondolattal, hogy ez most nem fog összejönni. De akkor odajött egy kedves úriember, akinek valószínűleg feltűnt a teljes kétségbeesés, ami kiülhetett az arcomra, és megkérdezte, hogy segíthet-e. Elmondtam, hogy a múzeumba szeretnék bemenni, amire ő egyből mutatta, hogy merre. Nehezemre esett elhinni ezt a szerencsét, hogy egyetlen ember sem áll előttem, és lazán besétálhatok, és gyakorlatilag egy egész nap a rendelkezésemre áll odabent. Amilyen hamar csak lehetett, túlvoltam a biztonsági ellenőrzésen, kértem egy múzeum térképet, és egyből megkerestem, El Boscót és a Tríptico El jardín de las Delicias-t.

det2.jpg

Gyakorlatilag addig, amíg felértem hozzá, semmit nem láttam a múzeumból, elmehetett volna mellettem Bosch szelleme, őt sem vettem volna észre. Amikor pedig beléptem a terembe, ahol a triptichon látható, akkor tényleg megtörtént az, amire azt mondják, hogy megáll az idő. Hajlamos vagyok az elragadtatásra (ha eddig esetleg nem derült ki), de ilyet akkor éreztem először. Megállt az idő, megszűnt minden, és csak a kép volt, és a kép életre kelt. Mindenre számítottam csak erre nem: nem képet láttam, hanem filmet. Az egész kép egyszerre történt a szemem előtt, és úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezik az elméje legizgalmasabb részébe. Az alapérzésem az otthonlét volt, ami meglehetősen különös reakció (és talán némi aggodalomra is okot ad) a Bosch túlviláginál is túlvilágibb , hipermodern alakjaival való első „személyes” találkozásra. De hiába, az, ahogy ott a kép előtt éreztem magam, sokkal megnyugtatóbb, mint ahogy általában érzem magam a világban. Beszélem a kép nyelvét, és ő az enyémet, és nincs olyan, amit ne tudnék kifejezni, amit ne lehetne valahogyan elmondani, és amit valaki, valamikor ne tudna teljes mértékben megérteni, ezt éreztem. Na ez az élmény azelőtt mindig idegen volt, és most is az lenne, ha nem tapasztaltam volna meg ott, hogy márpedig lehet így érezni. És közben a kép történt, szüntelen, mozgásban volt az egész, és ez szintén addig ismeretlen élmény volt a számomra: talán pont azért járok nagyon ritkán múzeumokba, és azért vagyok egy kiállítás után mindig olyan fáradt, mert nem bírom a statikusságot, és azt az érzést, hogy minden megállt körülöttem, és semmit nem tudok mozgásra vagy „szóra” bírni. A 2017-es Ország Lili kiállításnak sikerült még kimozdítania ebből egy kicsit, de annak sem teljesen, és nem így. Szóval El Bosco kertje nem szűnt mozgásban lenni, és magával vitt, és egy-két ember volt a csak a teremben, úgyhogy nyugodtan, bűntudat nélkül álldogálhattam előtte, mert tudtam, hogy senkit nem zavarok. És amilyen különösen kezdődött, ugyanolyan különösen ért is véget a találkozásunk: a film egyszer csak megállt, a kép képpé változott, és akkor tudtam, hogy rendben, most mehetek tovább.

És akkor kezdődött a második felvonás: amikor végre észrevettem, hogy ez a múzeum milyen elképesztően gyönyörű. Bosch előtt tényleg nem láttam semmit, csak annyit, hogy lépcső vagy padló, szóval ami a múzeumban való túléléshez elengedhetetlen. De miután elteltem a Gyönyörök kertjével, végre láttam magát a múzeumot, és újabb ámulatba estem.

detail_1.jpg

Végignéztem persze a többi Boscht, többek közt A bolondság kövének eltávolítását, a Mágusok imádását és a Hét főbűnt, meg tátottam szemem-szám a Bruegelek előtt, lecövekelve A halál diadala előtt, de közben újra meg újra rácsodálkoztam a múzeumra, erre a színes, titokzatos, és élő labirintusra, és persze újra meg újra eltévedtem. Szándékosan nem akartam „mindent megnézni”, mert egyrészt ez egy illúzió, másrészt pedig a csúcson kell mindent abbahagyni. A Goyákhoz még természetesen átmentem, de inkább az a kíváncsiság vitt, hogy vajon élőben megszólítanak-e. Goya festészete mindig valamiféle értetlenséggel elegy ámulatot váltott ki belőlem, és egyértelmű volt számomra, hogy nem beszélem az ő világának a nyelvét. Volt egy nagy szerelmem, aki a Prado kapcsán mindig Goyát említette, és hogy majd együtt megnézzük a Goyákat, és láttam rajta, hogy egészen mélyen érinti a festészete, de én azon kívül, hogy elismerő csodálattal nyilatkoztam, mást nemigen tudtam hozzátenni, mert egyszerűen nem érzem, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Ez a Pradóban sem változott, inkább csak megerősítést nyert ez a megérzésem, hogy nem nekem, és nem hozzám szól. Maga a hangulat viszont teljesen velem maradt: a Goya-hangulat tavaly óta számomra a festmények és a falak, a múzeum-labirintus, és egy furcsa zuhanás-érzet elegye. És ez az, amit a Prado tud, és más múzeum nem (nekem legalábbis): maga a múzeum, az épület belülről, szervesen összenő a festményekkel, és amit ez az együttlét eredményez, az több, mint a kettő összege.

Most viszont a Prado tényleg zárva van, látom a piros táblát: „Cerrado”. Boldog, felhőtlen nap lesz, amikor visszamegyek. Végignézem újra Bosch filmszerű remekeit, ámulok a Bruegelek előtt, és szokom a Goyával szembeni ismerős idegenséget, utána pedig kimegyek a fényre, leülök a fűbe, megiszom egy pohár sangríát, és tudni fogom, hogy alattam egy teljesen soha nem megismerhető és feltérképezhető, folyton mozgásban levő, élő labirintus lélegzik.

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr2415568246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.