A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Demény Péter: Sebzett viszonyok feltérképezése

A Yorick Stúdió 20/20 című előadásáról (Youtube)

2020. március 24. - 1...1

Semmi sem lenne jobb, mint egy olyan előadás, amely végre mondana valami érvényeset a magyar– román viszonyról, valami olyant, ami túlmutat a köztudott dolgokon. Mindannyian hallottuk már, hogyan beszél egy románul tudó magyar, egy magyarul tudó román, hogyan próbáljuk egymás nyelvét megtanulni, sokan szembesültünk már a románoknak azzal a hitével, hogy egyszer majd valamiképpen bejönnek a magyarok, és azzal a kéréssel, hogy akkor majd mondjunk jót róluk.

20_20-660x330.jpg

Ezek azonban legfeljebb gegekre adnak lehetőséget, melyek nagyon is hálásak, hiszen, ha a színpadon látjuk őket, amolyan aha-érzéssel járnak, és ezért örömmel nevetünk rajtuk. Már csak azért is, mert ismerjük a színészek egy részét, tudjuk, hogy jól szoktak játszani, és elvárásainkban most sem kell csalódnunk. Ráadásul azok is jól játszanak, akiket nem ismerünk. Én például ismertem Berekméri Katalint, Tompa Klárát, Cristina Tomát, Bányai Kelemen Barnát, Korpos Andrást, Sebestyén Abát és nem ismertem a többieket, a színészek játékát viszont nem érheti bírálat.

De nem is a bírálatról van szó, hanem a keresésről. Egy olyan romániai magyar vagy román, aki elmenne Kanadába, és évtizedekig ott élne, talán elvesztené a magabiztosságát, talán már nem képzelné, hogy mindent tud a két nép viszonyáról és azokról a helyzetekről, amelyekbe ez a viszony vezet. És egyelőre egyetlen ilyen előadás láttán sem tudtam elfelejteni, hogy milyen fontos ennek a viszonynak a feltérképezése – magyarán: ha dicsértem is őket, később akkor is ideologikusnak éreztem mindegyiket.

Ez alól a 20/20 sem volt kivétel. Gianina Cărbunariuval, Andreea Văleannal, Radu Apostollal, Ștefan Pecával dolgoztam már korábban a Verespatak – fizikai és politikai vonalon című előadáson fordítóként. A bejátszásokból kiderült, heteket töltöttek ott, hogy felmérjék az emberek hangulatát, megérezzék a közösség pulzusát. Sikerült is, és akadtak igazán torokszorító jelenetek, az egész mégsem állt össze, nem keltette azt a benyomást, hogy sikerült túllépnie valamiféle deklaratív jóindulaton. És az az előadás is túl hosszú lett, mint ez is a maga több, mint kétórás időtartamával.

carbunariu1.jpg

Amikor ezt írom, igazságtalannak érzem magam, hiszen egy 2010-es előadásról szóló reflexióimat összegzem, melyet a youtube-on láttam a mostanában megszokott online közvetítésnek hála. De nem a bátorságát vitatom (a produkció a „fekete március” huszadik évfordulójára készült), nem is azt bírálom, hogy megpróbált összegyűjteni és feldolgozni egy egész traumacsomagot, és ezt nemcsak magyar–román környezetbe vetítette, hiszen az előadásban vannak más (angol, francia) nyelvű inzertek is; vagy azt, hogy az előadás a kőszínháztól fizikai és szellemi térben egyaránt távol, a Yorick Stúdióban készült. Egyszerűen egy útról van szó, amelyet megtettem az évek folyamán, és amelynek eredményét úgy lehetne összefoglalni, hogy mostanában nem elég nekem a bátorság, és hogy szerintem az ember több igazságot elárul magáról, ha nem közvetlenül beszél arról, ami bántja. Ez a fajta színház, mint amilyent Gianina Cărbunariu is művel, érzésem szerint inkább modellezi a problémákat, sok mindent kimond, pedig a gond az elemezhetetlenben, az elhallgatásokban rejtőzik. Feltárja azokat a helyzeteket, amelyek többsége mindenkinek eszébe jut, ha a magyar-román viszonyról gondolkodik. A feszültség, az ellenszenv, az előítélet azonban mélyebben van, mert ha nem így lenne, akkor könnyebben orvosolhatnánk.

(Fotók: Port.hu)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr2815550696

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.