A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Demény Péter: Versből szőtt ember

Kántor Péter halálára

2021. július 22. - 1...1

„És égjen a villany az ablakodban, mert néha éjszaka fölnézek.”

Ma semmit nem tudtam hallgatni, mintha megéreztem volna.

Biciklizés közben hosszan válogatok a hangoskönyvek közül. Hol magyarhoz, hol románhoz, hol angolhoz van kedvem; hol olyanhoz, amit már olvastam, hol olyanhoz, amit még nem. Kíváncsi vagyok, hogy hangzik Dosztojevszkij angolul, Simenont viszont nem tudom angolul hallgatni.

kantor_plakat_g.jpg

Ma nem horgonyoztam le semmi mellett, percek múlva félretettem a telefont. Aztán megint elővettem, netezni kezdtem. Az első hír, ami szembejött velem a Látó hírfolyamán, az volt, hogy meghalt Kántor Péter. 

A névnapunkon felköszöntöttem, leveléből szeretet és reménytelenség áradt. Barátok voltunk, bár ha a közösségi média fogalmazásai közül választanom kellene, azt írnám: „bonyolult kapcsolatban”.

Évekkel ezelőtt torkomban dobogó szívvel és izzadó tenyérrel felkerestem néhány olyan embert, akire kíváncsi voltam. Már nem is emlékszem, hogy történt, de egyszercsak ott ültem náluk, a kedves és önzetlenül érzékeny Vali sürgölődött, vörösbor és sajt került az asztalra, beszélgettünk.

Mindig kirobbant köztünk valamilyen vita, de visszagyűrődött a beszélgetésbe, összesimultunk megint. Nagyon hasonlón gondolkodtunk sok mindenről, de nagyon eltérően például a határon túliak és az anyaországiak viszonyáról, vagy még hétköznapibb dolgokról, például arról, hogy mi illik. Az angol urakat emlegette.

Mégis ő hívott fel a Svábhegyről, meglepődve vettem fel a telefont Kolozsváron. Melegük volt, kirohantak ide, eszébe jutottam. Én is viszonoztam, de nem mechanikusan, hanem váratlanul, mint ő, nem kirándulásból és nem közvetlenül az ő telefonja után, hanem egyszer, valahonnan, csak úgy. 

Nagy költő volt. Most is nagy költő, de nagyon hiányzik mögüle ez a könnyen felpaprikázódó, zenerajongó, nyugtalan, oroszos kis ember a gombszemével és az orrhangjával. Értelmes tekintete pásztázott, világlott; versből volt szőve a drótinge a szíve fölött. Ma már úgy gondolom, az idegessége is abból származott, hogy nagyon nem számlák és miniszterelnökök közé kellett volna születnie.

A költészetében azt szerettem, amit a Nádasdyéban is: hogy a mindennapi kis semmikből vitte fel egy ég fölötti tájra. És közben Schuberttel, Lucian Freud-dal, Trójával áradtak a szövegek, ahogy az ember elképzeli egy szellemi Közép-Európa lakóját. A Holmiban olvastam a verseit, szíven ütött a Kétezer, nagy fehér kutya vagy a Minden időben. „Üres út, poros út, szegélytelen” – ezt is ő írta.

A minőségérzéke hibátlan volt. Ha visszagondolok, mindig pontosan azt mondta valakinek a verseiről vagy az attitűdjéről, amit mondani kellett. „Hát nem remekmű” – egyeztünk meg egy agyonhájpolt közéleti vers kapcsán. „Mindenkinél kiszedheti magát, csak nálam nem” – jegyezte meg egy elkurvuló íróról.

Esterházy azt írja valahol Kurtágról, hogy jót tesz egy városnak, ha egy ilyen jár benne. Pestnek, Marosvásárhelynek, a Svábhegynek, a Stollárnak jót tett, hogy Péter ott van; a Dunát is másképp nézem ezután. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr1316635032

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása