A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Antal Ádám: Határok

2021. június 11. - 1...1

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem 1. év teatrológia osztálya Látóban megjelent szövegeket dramatizált. A Színészmesterség műhely keretében született műveket a következő egy hétben a Látó-blogon adjuk közre. A jeleneteket 2021. május 26-án mutatták be az Egyetemen. Szakirányító: Patkó Éva. Osztályvezető tanár: Ungvári Zrínyi Ildikó. Fotók: Kovács István és Nagy-Lázár Mikolt 1. éves multimédia szakos hallgatók.

antal1.jpg

(Abafáy-Deák Csillag: Fókuszváltás c. szövege alapján)

Nő1: (Jegyzettömbe ír, hangosan felolvassa közben)

Csütörtök, 22:45. 6-os szoba.

Nő2:

Hasonlított egy kicsit magára. Olyan sima volt a bőre és világos szeme, mint…

Tudja én…tulajdonképpen jól vagyok, nem is értem, hogy mit keresek itt.

Nő1:

Hát persze, hogy jól van (…)! Csak jöttem a lefekvés előtti pletyire. Tegnap ott maradtunk el, hogy elment igaz?

Nő2:

Igen, igen elment. Képzelje, nagyon gúnyos hangja volt és egy idő után csak becsuktam a szemem és vártam, hogy a másik szobából megszólaljon…és amikor a legjobban szerettem volna hallani, akkor halkult el mindig. Ahogy teltek a hónapok, egyre halkabban és ritkábban szólalt meg, csak az arca maradt tisztán kivehető, de csak, mert a szoba teli volt fotókkal. Már nem is emlékszem az arcára, nagyon furcsa…

Nő1:

De még most is tele van a szobája a képeivel- Különböző életszakaszaival: gyerekkori képek, családi fotók…mennyire változott, mintha nem is ő lenne a képeken. Mintha nem ugyanaz a személy lenne, csak a hangulat ugyanaz.

De persze vannak, akik hasonlóképp változnak az idő során.

Nő2:

Mindig szeszélyes természetű volt…már kiskorában is.

Gyerekkor? Anya. Apa? Gyerekek. Zsóóóóka!

Most is az éjjeli szekrénynek támasztottam egy képet. Hamar sárgulni kezdett, túl közel van a villanykörtéhez…egyre inkább úgy néz ki ez is, mint egy régi kép. Halványulnak az arcvonásai. Nem akarok rámát, úgy érezem, így visszafele halad az idő és egyszer csak megérkezem a kezdetekhez…ahol még ott van. Ha berámáztatom a képet megáll a folyamat és egy köztes idő foglyává lesz Zsóka.

Nő1:

Tisztában van vele, hogy nem őt zárta volna képkeretbe, ugye? Az emlékeinket nem tudjuk bezárni biztonsági okokból.

Nő2:

Nem! Figyeljen, lehet, hogy furán vagy vagy…Nem is tudom hogyan hangzik, de én nem akarok menekülni. Én szerettem őt, szeretem őt…csak nem értem, hogy miért. Ennyi az egész.

Biztonságban érzem magam, ha tudom, hogy figyel.
Én is figyeltem.

Nő1:

A nővérek szerint éjjel nem bírt aludni. Megijedtek. Elméletileg üvöltött. Mi történt? Megint Zsókával álmodott?

Nő2:
Igen...Vagyis én láttam őt! Itt volt velem csak nem, nem tudtam megérinteni. Hideg volt és sápadt. Heves mozdulatokkal forgolódtam, az éjjeliszekrényre kitámasztott fénykép lecsúszott és eltűnt.
Tudja, még mikor eltűnt akkor én elkezdtem keresni. Gyerekkorunk óta bújócskázunk. Mikor tizenhét évesek voltunk két napig kerestem, mindenhol. A szüleinél, a kedvenc helyein, ahol csak tudtam, hogy megfordul…de nem találtam, már a szülei is megijedtek, hogy hol lehet. Végül megtalálták a város széli erdőben. Ahogy megtudtam szaladtam, hogy végre elkaphassam, meg valahol már késégbeesésemben csak azt akartam, hogy lássam…hogy megbizonyosodjak, hogy semmi baja. Annyira szaladtam, hogy észre sem vettem, mikor már ott voltam… sok rendőrautó volt, meg fura fehér ruhás emberek, és ott volt Zsóka is, egy fa odújában ült és mosolygott…csak valamiért. Zsóka!

Nő1:

Mégis megtalálta, ez egy jó hír. És ezt játszották, de most nem így volt. Mi történhetett? Volt, hogy veszekedtek vagy ilyesmi?

Nő2:
Sokat veszekedtünk, vagy nem is tudom…nem nevezném veszekedésnek, csak nézeteltérésnek.

Nő1:
Kétlem.

Nő2:
Tessék? Mit mondott?

Nő1:
Hogy kétlem. Figyeljen, itt játszadozunk már 10 perce. Ne próbálja elhitetni velem, hogy milyen jól van meg, hogy mennyire szenved. Van ilyen nő az életében vagy nem?

Nő2:
Milyen nőről beszél?

Nő1:
Zsóka. Zsóka nevezetű hölgy.

Nő2:
Elhagyott, mondtam már, hogy elhagyott! Kurvára nem tudom, hogy miért, vagy hogyan. Eltűnt! Egyik napról a másikra.
Egyik nap, munka után leültem egy köztéri padra, szép idő volt. Csukott ablakot bámultam órákig, majd, amikor felálltam, hogy haza induljak, az ablak kivilágosodott. Egy női alak rajzolódott ki a függönyön, ismertem az alakját, Zsóka volt az. Akkor már egy hónapja nem volt otthon.  Majd egy magas alak tűnt fel az ablakkeretben, feje búbjára felkötött hajjal. Azt gondoltam, hogy egy nő, tehát barátnők! De a megkönnyebbülés nem tartott sokáig, a két alak ölelése egyértelművé tette a helyzetet, a felkötött haj ma divat a férfiaknál is. Kialudt a fény.

Nő1:
Értem. Tudja én már úgy érzem eleget beszélgettünk. Pihenjen.

Nő2:

Egy idő után feladtam a nyomozást, és az járt a fejemben, jobb lenne, ha azt tudnám, hogy…

Nő1:
 Hogy meghalt? De hát meg is halt kedvesem.

Nő2:

Nem, valójában nem halt meg. Nem volt sír, nem volt sírkő, igazából Zsóka se volt.

Nő1: Na, mi van, osztod megint az észt?

Nő2: Hallottam a gúnyos hangját.

Hallucináltam.

Zsóka, ő ott maradt a fa tövében, vagyis…ami megmaradt belőle.



A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr4516588624

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása