Most, hogy már nyakunkon a tél, az autóm is téligumikat kapott, és az első hó is megérkezett, korcsolyázhatnékom van. De nem a klasszikus, műjégkorcsolyázásra vágyom, hanem az igazi, vad csúszásra a jégen: gyorskorcsolyázásra, vagy ahogy hívtuk a nyolcvanas évek elején: futókorira. Gyerekkoromban számomra ez volt az egyetlen, a rendszer keretei között igazán élvezhető téli sport, az abszolút szabadság.

Hatévesen húztam először korcsolyát a lábamra Marosvásárhelyen, a Ligetben lévő koripályán. Az iskolába jöttek sokféle sportág edzői, megfigyeltek bennünket tornaóra alatt (általában az iskola udvarán futnunk kellett, sprintelnünk, majd helyből távolugrottunk, és a nagy diófára applikált kötélen húzódzkodtunk), a lányokat művészi tornára, vagy talajtornára javasolták  – Nadia Comăneci! – felszólítással, a fiúkat birkózni, dzsudózni, atlétizálni. Már nem emlékszem arra pontosan, hogy alakult ki a végeredmény, de engem először dzsudózni küldtek. Összeszorított fogakkal, de rászántam magam, elmentem a dzsudóedzésre, emlékszem a teremre, a szőnyegre, a csípős lábszagra. A bemelegítés jól ment, az erőgyakorlatok is, lábaim bírták a terhelést, az edző kacsingatott, hogy jó lesz ez. Megmutatták az alapfogásokat, aztán felkapott egy fiú és úgy átvetett a hátán, hogy azt a nyikkanást, ami akkor kijött belőlem, most is hallani vélem. Soha többet nem mentem oda.

A következő héten már korcsolyáztam. Először a cipőmre bőrrel megköthető két élen csúsztam a jégen. Hihetetlen volt. Annyira élveztem, hogy ha tehettem, egy nap kétszer is visszamentem edzeni. Nagyon hamar megkaptam az első igazi gyorskorcsolyát. Ha jól emlékszem, Szászrégenben készítették, gondolom, a cipőgyárban. Kegyetlen tél volt, anyám vastag zoknit kötött, meg lábszárvédőt. Cicanadrágom volt, alatta harisnya, felül kötött pulóver és kabát. Semmi softshell dzseki! Bent edzettünk, stopperórával mérte az edző, Laci bá, vagy Éva néni, hogy súlyzókkal mennyi ideig bírjuk a guggolást. Számolni nekünk kellett. Bent edzeni gyűlöltem, nyáron jobb volt, mert akkor a stadionban atlétizáltunk, ha épp nem készültek az augusztus 23-i ünnepségre.

Amikor ráléptem a jégre, és elkezdtem siklani azon, mindent elfelejtettem. Az volt a bemelegítés, hogy 40-50 kört kellett egyvégétben korcsolyázni. Magamban ilyenkor szavaltam, énekeltem, vagy a hajnali 6 órás edzésekkor hallgattam, ahogy a jég, a szűz jég az én lábam alatt karcolódik először, nyomtam az éleket, amilyen gyorsan csak tudtam, mindig első akartam lenni. Legalább ebben, a jég feltörésében.

A hetvenes, nyolcvanas években a sport, a sportolás arról is szólt, hogy az eredményes sportolónak kiváltságos a helyzete: külföldre is utazhat. Persze tudtuk, hogy nemzetközi versenyre kijutni csak a legjobbaknak lehet – Nadia Comăneci! –, és azt is iszonyú lemondások árán, de amikor juniorként eljutottam az országos bajnokságra Csíkszeredába, akkor a kiváltságos lét csöppjeit megérezhettem: szállodában laktunk, fűtötték a szobákat, rántott húst kaptunk krumplival ebédre, meg banánt, csokit, narancslevet. Úgy éreztem, hogy enyém a fél mennyország, el se tudtam képzelni, milyen lehet nemzetközi versenyeken, habár a nagyobbak, akik már megtapasztalták, elmesélték, milyen a svédasztal.

Ez a fotó 1979-ben készült Csíkszeredában. A csíkiak nyerték általában az összes versenyt, nekik helyzetelőnyük volt, mert nyáron is működött a jégpalota, tudtak edzeni.

Ez a fotó ugyanígy elkészülhetett volna minden évben a rendszerváltásig. Edzésen vagy valamilyen helyi versenyen készülhetett, már akkor váltóztak, a legbelső sávon lévő bemelegít, felkészül. A mostani gyorskorcsolyázók nem ilyenek, ők guggolva korcsolyáznak – minél jobban lehajolnak, annál gyorsabban csúsznak –, a Shaolin fiúk kezét kanyarban csak a jégen látni. Hozzájuk képest az 1979-es fotón látható két fiú arisztokrata. A kék ruhában lévő testtartása tökéletes: a karja profi pózban, külső lába tartja a súlyt, a lábak ívének a szöge a legmegfelelőbb, innen könnyedén kilöki a belső lábát, anélkül, hogy megszakítaná a gyorsulásban.

Én végig Hunyadi Emesének szurkoltam, kicsit rá akartam hasonlítani. Számomra ő volt Nadia Comăneci, olimpiai-, világ, és Európa-bajnok gyorskorcsolyázó. Magyar színekben kezdte pályafutását, de már osztrák színekben lett olimpiai, és kétszeres világbajnok. Most megnéztem a világhálón, hogy mi lett vele: Svájcban él, és recepciósként dolgozik a testvére fogorvosi rendelőjében. De van egy tavalyi interjú a volt férjével, aki osztrák edzője volt: azt nyilatkozta, hogy Emese, amikor kiment a jégre bemelegítés után, úgy elhúzott a többiek elől, mintha üldözték volna, és a szabadságát a korcsolyázás által találta meg.

(Fotó: Azopan: Szakács V. Sándor, 1979, Csíkszereda, korcsolyázás)