A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Vida Gábor: Valahol Erdélyben...

Azopan

2020. november 02. - 1...1

Az a gyanúm, hogy öregszem. Nem is olyan régen háborogtam, hogy a Duna Televízió megszokott erdélyi képsorában az egy lovas szekér afféle vágókép lett a 90-es években, az erdélyi szegénység szimbóluma, amelyhez megfelelő zenét is adtak, főleg mezőségi lassút. Nem minden ok nélkül volt ez így, és mintha megállás nélkül mennének a rosszul öltözött magyarok, székelyek, románok, cigányok a gödrös aszfaltúton vagy a sárban, valahonnan valahova, és szívják a cigarettát. Érdekes volt, bár inkább szomorú, azóta cigaretta sincs már a tévében. Vannak olyan képek és képsorok, amelyek beleégnek az emlékezetbe, és hiába tudja az ember, hogy az egy ló nem feltétlenül szegénység, a tévében azt jelentette. Ha valaki jobban belegondol, netalán szekerezett és lovazott, tudja, sok olyan helyzet van, amikor egy ló éppen elég, eggyel jobban lehet boldogulni, mint kettővel, fele annyi takarmány kell neki, fele annyit kell kaszálni, stb. A legtöbb falusi szegény embernek még egy lova sem volt...

eld.jpg

Ezen a képen együtt van az egész huszadik század, a román trikolórral díszített autóbusz – még benzinmotoros –, a fakerekű, egylovas szekér, és a gumikerekes kétlovas, a sáros út, a mezítlábas parasztasszony, a visszaváltható üvegeket gyűjtő cigány család, a háttérben a rossz léckerítés, a jobbágykékre festett ház, és a nevető gyerekek. Tökéletes kompozíció, valószínűleg pillanatkép, a gyerekek tudják, hogy fotózzák őket, az asszonyt nem érdekli, vagy éppen ezért nem néz fel, a buszsofőr igen. 1973-ban vagyunk, a létező szocializmus akkor még működik is, a kóberes szekér, amelyben tavasztól őszig egész család lakik, mindenütt megszokott látvány. Bár a hatóságok nem örülnek neki, a sátorosok évről évre felkerekednek, hogy a maguk útjain előteremtsék a szegénységhez valót. Így volt ez mindig, így is lesz. Amikor majd kifogyunk a mikrobuszból és kikopunk a terepjáróból, megint gyalogolni fogunk és lovazni. A férfi előtt egymásra pakolt porcelán vagy fajansz tányérok, azokat árulja. Segesváron gyártottak olyat és Tordán, rendszerint valami hibájuk volt, ahogy a medgyesi zománcosoknak is. Nem tudom, hogy kerültek az árusok birtokába, egész részlegek lehettek, ahol selejtes áru készült, bele is bukott a rendszer később. Krumpliért, dióért, zöldségért, tollért is lehetett vásárolni tőlük, ahogy ma is. Legutóbb háromszor töltöttem meg a zománcos fazekat dióval, nem tudom, hogy a tavaly ez drága volt-e, vagy olcsó. A furgon lépésben haladt, egy férfi megafonból kiabálta, hogy mijük van eladó, az asszonyok bezörgettek minden kapun, a kutyák úgy ugattak, mintha megőrültek volna, olé, olé. Lehetett alkudni, talán kevesebb dióért is adták volna a fazekat. Tojás épp nem volt, tyúkot nem adunk el, alma pedig nekik nem kellett. Tavaly 2019-et írtunk. Az idén még nem jöttek, de a jövő héten biztos felbukkannak, kezd már hullni a dió, bár némileg megkésett minden. Hova sietünk? 

A busz tetjén csomagtartó, akkor még sok batyuval utaztak, hátul volt a létra, ott adogatták fel a férfiak azt, ami nem fért az utastérbe, a sofőr kötéllel meg szíjakkal fogatta fel a holmit, az ő felelőssége volt, hogy semmi ne hulljon le. Ha meredek vagy sáros úton elakadt a busz, leszálltak az utasok és megtolták, vagy a hóban. Később, már a dízelkorszakban tüzet raktak a kapcsolószekrény meg a differenciálmű alá, ha nem indult hidegben a motor. Ha valakit utolért a pisilés, vagy rosszul lett, a busz megállt, csak szólni kellett a sofőrnek, bár volt olyan akkor is, aki cirkuszolt ezért. Volt olyan busz, amelyben kályhát fűtöttek, mindenki hozott egy darab fát, szenet vagy kukoricacsutkát, amikor nagy hideg volt, az anyukák a gyerekek szájára meg orrára kötötték a gyapjúsálat, hogy ne lélegezzék be a hideg levegőt és a füstöt. Kaland volt gyakran az utazás.

A képen nyár van és vidámság. A fémállványon kormos fazék, talán medgyesi, talán nem, megfőtt már az ebéd, vagy meg fog, a barna üvegben sör, de lehet olaj is, az nem a többihez tartozik, amit majd valahol kimosnak egy patakban az asszonyok, mert a koszost nem váltják vissza sehol. A címkét is le kell kaparni, a fehér enyv hamar oldódik, az aracset, a barna csontenyv olyan makacs tud lenni, mint a beszáradt napraforgó olaj. A kóberes szekér előtt széna, a lovak sem lehetnek messze, de nem látszanak. Két ló húzza a gumikerekest, ez a modernebb, bár a saroglya mutatja, hogy csak az alzat készült vasból. Hosszú útra két lóval megy a vándor. Egy ló csak fele akkora távon bírja elhúzni a szekeret, mint kettő, kevesebbet eszik, de többet pihen. Árokparton legeltetnek vagy a tilosban, a lovaik mindig soványak. Amikor a hatóság tiltja a vándorlást, nappal erdőben vagy kukoricásban tanyáznak, tüzet sem raknak. Az éjszaka volt az övék, akkor még nem létezett világító mellény, akinek volt viharlámpása, meggyújtotta. Az útszéli fákon, bokrokon cérnaszálak, titkos üzenetek annak, aki érti: forrás, gonosz rendőr, cseresznyefa, jó falu, mi jártunk itt, komám. Sok üveg van a halomban, talán az egész falu hordja nekik, de jövőre is lesz, vagy ha itt nem, akkor másutt. Az is mind elfér majd a szekérben, és az asszony, meg ki tudja, hány gyermek még, akik elmentek csereberélni vagy másutt bámészkodnak. Mindaz elfér, ami fontos, ami a szegénységhez nélkülözhetetlen, meg a szabadsághoz, mert az sincs ingyen.

(Kép: Klaas Eldering, Azopan)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr9516269262

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása