A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Szabó R. Ádám: Egy búcsú képei

2020. augusztus 17. - szrcs1981

Utolsó hollandiai, gyárban töltött napjaimban, amikor már tudtam, hogy ide valószínűleg (önszántamból) egészen biztos nem fogok visszatérni, más szemmel kezdtem el figyelni a teret. Próbáltam megjegyezni, eszembe vésni minden apró részletet, hogy hol hány méteres doboz csücsül szép rendben, melyik asztalon van még meg a nyoma egy másfél évvel ezelőtti, lemoshatatlan filctollal rögtönzött nyelvleckének, amit az egyik, angolul gyengébben beszélő kollégámnak adtam, hogy hol helyezkednek el a hangszórók, amikből egész nap bömbölt a lengyel RMF Stere vagy Party internetes rádió mind az összes harminc, ismétlődő dalával, amik megbízható és nem sokkal kevésbé robotikus hattérritmust biztosítottak, mint a folyamatosan zúgó, sistergő és sziszegő berendezések.

f.jpg

Nem azért akartam minden részletet megjegyezni, mert annyira jó lett volna itt, épp ellenkezőleg, gyakorlatilag minden itt töltött nyolc óra nagy részét önsajnálatban töltöttem, számoltam a perceket és órákat, amik fölöslegesen csorogtak el a nem nagy kihívást jelentő rutinmunkával, miközben végig azon ábrándoztam, hogy mi mindent tudnék csinálni most épp ehelyett, mennyi nagyszerű filmet tudnék megnézni, könyvet elolvasni vagy akár megírni, milyen remek beszélgetéseket tudnék folytatni otthon maradt barátaimmal. Eközben persze rengeteget tanulta, ne nem feltétlenül a hőszigetelésről, mert abban pont annyira analfabéta maradtam, mint amikor elkezdtem a mindenféle fólia-szerű anyagok összekombinálását, sokkal inkább magamról, az agy működéséről és az elvágyódásról.

Amikor épp a raktár részen dolgoztam, mindent beborító purhab-por között, akkor épp arra vágytam, hogy akkor már inkább dolgozzak az előállító részlegen, mert ott legalább nincs porfelhő. Amikor ott dolgoztam, akkor meg inkább a raktárba vágytam, mert amikor nem több száz ugyanolyan tárgyat kellett előállítani, hanem mondjuk csak szép, rendezett oszlopokba felpakolni őket, mintha könnyeben teltek volna az órák, mert legalább a mozdulatok nem ismétlődtek olyan szinten, mint amikor a gyártósor mellett állt az embert. Közben más zenére vágytam, már túl voltam azon, hogy jó legyen, de legalább más, miközben pontosan tudtam, hogy miért igényli az összes velem dolgozó lengyel (és nemcsak) kolléga minden áldott nap ugyanazt a harminc számot tartalmazó lejátszási lista-rádiót: így legalább visszafelé összemosódnak a napok, és rövidebbnek tűnik az itt töltött idő.

Amikor nincs egy biztos pont, amihez kötni a szerdát vagy a pénteket, amikor a hétfő és kedd között lényegében semmi különbség nincs, visszajátszva agyunkban  az itt eltöltött órákat, úgy tűnik, mintha elrohant volna az egész, miközben minden munkanap volt olyan pont, amikor úgy éreztem, sosem jutunk már a munkaidő végére, és valószínűleg ha minden nap más zene ment volna, meg tudnám különböztetni visszamenőleg, hogy egy éve mondjuk épp hányas méretezésű csöveket készítettem, így viszont egyetlen, nagy, homogén rutinhalmazként maradt meg a fejemben az elmúlt csaknem két év, aminek a soundtrackje annyira belém égett, hogy ha például váráslás közben, a szupermarket hangszóróiból meghallom egyik példányát, rögtön elfog a gyomorideg, majd az azt követő megkönnyebbülés, amikor a szervezetem rájön, hogy nem, ez most nem azért szól, hogy munkára ösztönözzön.

Rutinzene mellett a reggeli rutin-útvonal is kialakult a végére, már gondolkodnom sem nagyon kellett a gyér, hajnali forgalomban tekerve, minden nap ugyanazon az (első körben egy órás, majd egy költözés után húszpercesre csökkent) útszakaszon, amit eredetileg a szépsége miatt szúrtam ki a nagyjából négy-öt lehetségesből, de még a deres reggeli ködben, szélmalmok és csatornák mellett, nagyjából harminc kacsa életterén keresztül vezető, képeslapszerű napfelkeltékkel dúsított tájkép is lassan rutinná szürkült, nem volt többé szebb vagy csúnyább reggel, csak ugyanaz, minden nap, változatlan ritmusra. 

Bár a hollandiai itt tartózkodásunkat időnként jótékonyan meg-megszakította az időszakos haza- vagy éppen közeli országokba való látogatás, a karantén óta országainkhoz hasonlóan mi is bezáródtunk. Nemcsak országos, hanem személyes szinten is, bezáródtunk a nyolc óra munka-nyolc óra pihenés szabta rutinba, és a nyolc óra szórakozás sem mindig jön össze, egész egyszerűen azért, mert amikor egész álló nap nem azzal foglalkozol, amivel tudod, hogy szeretnél, tudod, hogy kellene, akkor a lelkiismeret-furdalás nem hagy nyugodni és inkább a munka utáni munkára ösztönöz lazítás helyett. Így pedig hamar ki tud ürülni az ember élete, alig marad naponta pár órája (amit ezután már amúgy is inkább percekben számol), amit nem kizárólag a megszokott életszínvonala fenntartására használ el. Az ilyen időszakok ritkán kellemesek, arra viszont annál jobbak, hogy rendet tehessünk kicsit a prioritásaink között.

Amikor elkezded számolni életed perceit, hamar a helyükre kerülnek a számok, és pontosan mérhető sorrendet tudsz végül felállítani a napi feladataid és lehetőségeid között. A Facebook szinte teljesen kikerül ilyenkor az életből, mert a céltalan görgetés olyan fölös-percek ölője, amiket inkább másra tartogatnál. A vécén is olvasol, hogy azért az se legyen teljesen elpocsékolt idő, a napi vásárlást hazafelé intézed el, hogy aznap már kelljen költeni perc-centet a sajnos sosem növekvő hátralévő-idő-pénztárcából arra, hogy eurókat pallhass el a hasadra. Megkeresed gugli-térképen a lehető legrövidebb útvonalat a munkahely és az otthonod között, és még a kanyarokat levágod a bicikliutakon, ott, ahol csak tudod. És közben vársz és kitartasz.

Mert ilyen időszakokat nem lehet tartósan elviselni anélkül, hogy tudnád, egyszer csak véget érnek majd, remélhetőleg még a tényleges nyugdíjazás előtt, ilyenkor pedig egy idő után már nem valamit csinálsz, hanem valamiben kitartasz. És ahogy a bicepszeid megfeszülnek, amikor számodra nehéz súlyt kell felemelj, ugyanígy az agyad is megfeszül, amikor számára nehéz helyzettel kell megküzdenie. Feszül, és égeti az agysejteket, de pont ahogy az izmoknál, úgy itt is újak születnek az elpusztultak helyébe, amik segítségével talán legközelebb már nem lesz épp annyira nehéz hasonló súllyal megküzdeni.

Amikor úgy általában nehéz minden, nem árt emlékezni arra, amikor még jó volt, esetemben ez az abszolút múltba tett kirándulásokban nyilvánult meg. Az interneten most már (szinte és egyelőre) minden információ elérhető, amit civilizációnk összegyűjtött, de az emberhez azért mindig azok az információmorzsák állnak legközelebb, amelyek személyesen érintik, így én a késő nyolcvanas, kora kilencvenes évekhez fordultam segítségért. Lehet szó például többórás reklámgyűjteményekről, amik a modern televíziózás által felépített optimista, kis saját világát idézik, személyesen pedig azt a korszakot, amikor még mindent elhittem a reklámoknak, hiszen konkrétan láttam, ahogy egy egyszerű  tusfürdő boldoggá teszi a reklám szereplőjét, amikor pedig még nem kóstoltam a számtalan, nálunk nem kapható, gyakorlatilag csak reklámokban létező terméket, könnyű volt mindenféle elképzelt nagyszerű ízzel betölteni a hiányzó hézagokat.

De beszélhetnék a kilencvenes évek amerikai mozifilmjeiről, amiken felnőttem, amik megmutatták nekem (legalábbis így képzeltem), hogy hogyan is élnek mások, mi az általános életszínvonal, a Reszkessetek betörőkön keresztül például összehasonlíttatott az otthoni, valódi karácsony az amerikai filmessel, és persze gyerekként elsősorban az érdekelt, hogy milyen játékai vannak a főszereplő Kevinnek, és főleg, hogy mennyi. Azóta persze kontextusba került mindez, már tudni vélem, mennyi volt az ezekben a filmekben látható világban a valós, és mennyi a túlzás, az idealizálás, de akár még az is, hogy mennyire is gondolják komolyan az amerikai emberek az ezen filmek által közvetített, sőt harsogott értékeket. Félreértés ne essék, maguk az értékek sosem kérdőjeleződtek meg bennem, de az, hogy tényleg léteznek-e emberek, akik eszerint élnek, makulátlan hősök, akik megmentik a világot és közben még udvariasak is mindenkivel, már sokkal inkább.

A gyárban volt szerencsém megismerkedni az eddigi legjobb főnökömmel, például, aki akár egy szép amerikai film főszereplője is lehetne, a maga udvariasságával és emberségével, de eköben ha nem a magam szemszögéből szemléltem a munkásaihoz való viszonyulását, hanem olyan kollégáim szemén keresztül, akik évek óta dolgoznak vele, máris könnyű volt megtalálni a hibáit is. Bár hozzám, a feleségemhez és úgy általában a beosztottjaihoz mindig remekül viszonyult, nem volt képes a kollektív érdekérvényesítésre, a kizárólag a cég érdekeit védő fő-főnökkel szemben már nem tudott elég vehemensen fellépni bizonyos kérdésekben, többek között ez vezetett ahhoz is, hogy míg egész Hollandia és a fél világ karanténban csücsült, mi úgy folytattuk a munkát, mintha mi sem történt volna, annak ellenére, hogy nem volt igazán megrendelés, amivel ki tudtuk volna tölteni a munkaidőt. Végül csak rövidebb betegségek tizedelték a gyár mindennapjait, de nehéz volt nem megijedni egy-egy köhögősebb időszakban, vagy akár enyhe hőemelkedésekkor, ennek ellenére a gyár erre kirendelt képviselője telefonon akkor is beparancsolt dolgozni, amikor minden hivatalos előírás szerint otthon kellett volna ülnünk, legalább magunk szabta mini-karanténban.

Végül nem lettünk vírusosak, de ez nem a gyár vezetőségének jóindulatán, és sajnos nem is a ténylegesen jóindulatú főnökünkön múlt, egy bizonyos hatalmi szint alatt sajnos a puszta szándék nem gyakran vezet eredményre, egy bizonyos szint fölött pedig az eleven emberek könnyen számszerű adatok halmazává válnak,

Számszerű adatokkal is elemezhetném az itt eltöltött időnket, hogy hány napot és hány órát dolgoztunk, féltünk, szórakoztunk, hogy mekkora volt s legmagasabb és a legalacsonyabb hőmérséklet az elmúlt időszakban, hogy hány mázsa ételt vásároltunk és fogyasztottunk el, hány csomag dohány és cigipapír fogyott el ez alatt a csaknem két év alatt, de persze lehetne a siker fokmérője az összegyűjtögetett eurók száma is. De ez pont annyira nem mondana semmit a holland éveinkről, mint rólunk a termelési számok.

Voltak itt gyönyörű napjaink, szürke hétköznap-csokraink, de színes, ünnepnap-szerű itthon üléseink és vendégvárásaink, nagy utazásaink és pár napos kiruccanásaink, egy délutános barátságaink és nagy találkozásaink. Márpedig én minderre emlékezni akarok a továbbiakban is, hogy tanuljak és erőt merítsek belőlük ez elkövetkező, félelmetes és izgalmas időszakokban, emlékezni akarok az évtizedekkel ezelőtti magamra és az ittenire és mostanira is, de még arra is, hogy hány doboz volt a gyárban az utolsó napomon. Így lesz teljes a kép.

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr616166320

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.