A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Vajda Anna Noémi: SS a szekrényben

2020. május 20. - szrcs1981

Távolról az örökség vagyon, hirtelen meggazdagodás, melyre áldomást érdemes inni. Karnyújtásnyiról viszont, bármekkora is, hagyaték. Valaki hagyta. Maga után hagyta. Halála által rád. Úgyhogy vagy a hozzá fűződő jó, vagy a rossz emlékek fosztanak meg az örömteli számbavételtől. Ha ráadásul mindenfélét gyűjtögetett és alapított, akkor egyik napról a másikra olyan — nem pusztán tárgyaknak — dolgoknak leszel tulajdonosa, melyekkel nem is tudod, mit kellene kezdened. Az sem teljesen világos benned, hogy a kellene egybeesik-e az illenével. Mert mit lehet kezdeni néhány elrobbant kézigránáttal; egy kasnyi átlőtt katonasisakkal a második világháború frontvonalának ellentétes oldalairól; vagy egy emberi koponyával, melynek személyazonosságát homály fedi? Ismeretlen katona talán. Van, aki elkérné, anatómiát tanulmányozna rajta. Mások eltemetnék, megilletné a végtisztesség, mondják. Tudod, hogy igazuk van, valamiért mégsem vagy képes megválni a koponyától. Talán, mert évekig ott láttad az íróasztalán, és észrevetted, hogy alig valamit, de azt magával vitte — ide hozta — utolsó költözésekor is. Így a koponya — kegyeletsértés lenne? — számodra inkább tartozik ahhoz az emberhez, akié volt, mintsem ahhoz, aki volt. Az ő emlékét támasztja fel nap mint nap egykori íróasztalán.

img_20200515_195910.jpg

Azt hittem, az a lassan tíz év, amióta itt élünk, épp elég volt ahhoz, hogy mindent tudjak a házról — házáról és bútorairól. Kinyitottam már minden fiókot, minden ládát és ládikát, még azt is végül, amelyiknek évekig nem került elő a kulcsa. Láttam az összes fényképét, pipatóriuma minden egyes darabját a kerámiafejűtől a Jean Claude-ig, bélyegeit, kitűzőit, pápaszemes sétapálcáit, fából vaskarikáit, kutyából nem lett szalonnáit, amikor olyan felfedezés hull a markunkba, amin ő maga is elcsodálkozott volna: egy SS katona fényképbe fogott szelleme.

Mely mindvégig itt kísértett a házban, csak nem tudtunk róla. Sőt, jóval a ház felépülése előtt ott lapulhatott a nagy, antik tálalószekrényben egy rejtett, alig észrevehető pulton, egy másik házban. Nyolcvan éve kerülhetett oda. Tehette oda valaki. Elrejtette valaki. Szerető? Édesanya? Úrnő? Szolga? Valaki, aki tüzetesen ismerte a szekrényt és a ház szokásait. Így azt is tudhatta, hogy a titkos pultot nem csak kenyérvágásra nem, semmire sem használják, és valószínűleg nem is tud róla senki más. Egyetlen késnyom sincs rajta a mai napig. Hogy is lehetne, mikor azon tésztát gyúrtak, nem gyúrtak, nyújtottak! — néz rám enyhe rosszallással édesanyám, úgy véli, ezt tudnom illenék. A Néprajzi Lexikonig nyúlok, hogy elhiggyem: tésztanyújtó tábla a hivatalos neve. Hát ott azt sem, abban a másik házban tésztát sem nyújtottak, legalábbis nem ezen a tésztanyújtó táblán. Ezért volt kitűnő rejtekhely a fényképnek, melynek őrzéséért lakolt volna aztán az őrizgető.

Advent első vasárnapján történt. Aradi sváb barátaink látogattak ki hozzánk. Sütünk-főzünk éppen, amikor nagyobb lányom a konyhaszekrénynek dől, kezét maga mögé teszi, kaparász, motoszkál. Addig-addig huzigál, míg a szekrény szót fogad, s megindul. Ha egyszer húzzák! Először meglepett arcát látom, riadt visszafordulását, hogy mi ez, dől-e a több száz kilós szekrény tényleg, vagy csak szétesni készül; majd a köré gyűlést, és ráfeszülést valamire; végül a meglepődés hogykerülezidenjét. Ekkor már találgatunk. Azt sem tudjuk pontosan, honnan van a szekrény. A házzal együtt örököltük ezt is. S az, akitől, összeszedett mindent, amit más kidobott, de az ő szemének szép volt. Örökölt lónak ne nézd a fogát! Kúriában lehetett ilyen tágas tálalószekrény, máshol nemigen. Honnan hozathatta? Sofronyáról a Purgly-kastélyból, Horthy földönfutóvá vált apósától? Az egykor jórészt svábok lakta Mácsa Csernovics-kastélyából, az Esterházy nagymama szülőházából? A házzal és tárgyakkal együtt örökölt el nem mondott történetek a legizgalmasabbak. Felpattannak a számítógépek, az SS-rangjelzések közt keresgélünk. Jobb hajtókáján a megszokott rúnák, a balon két sáv: tizedes.  Parancsra jelentkezett? Önként? Visszakerült? Odaveszett?

Bármi is lett tizedesünk sorsa, iszonyodom a képtől. Megigéz az SS tányérsapka dióbélnyi, fehér koponyadísze, a Totenkopf, ez a halálosztó, sátáni harmadik szem. Balsejtelem támad bennem, olyan érzés, hogy Adventkor Jézus helyett nekünk most a halál üzente meg eljövetelét. (Jött is, koronástól.) Egyelőre a nyújtótáblán hagyom a fényképet, tanácstalanul visszatolom.

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr3115709076

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sandor Magyarosi 2020.05.20. 23:56:37

A szalag a gombnál a másodosztályú vaskereszt szalagja, a másik a mellén minhta az 1941/42-es téli hadjárat medál szalagja lenne. Nagy valószínűséggel a jóember harctéri alakulatban szolgált - magyarán ellenséges katonákkal harcolt -, és nem civileket molesztált a front mögött. Ezek az alakulatok elég nagy veszteségeket szenvedtek, ráadásul az ikervillámos fiúkat az oroszok nagy szorgalommal végezték ki, ha elfogták őket. Ha nem, akkor is hosszabb hadifogságot húztak le, mint a többiek. Jó fotó amúgy, ha nagyon nem kell, hadtörténészként tudnám hasznát venni.

Vajda Anna Noémi 2020.05.22. 00:47:14

A szöveg nem mindent árul el. Azt sem, hogy a számítógépek mellett barátok és helytörténész ismerősök, svábok és magyarok, zsidók és örmények, kimértek és ízesek is bekapcsolódtak a fejtegetésbe. Kihagyhatatlan varjasi-sarkadi Szabó István (Sarkadiak a tűzviharban -- a második világégés sarkadi rajzának társzerzője): "Ez a harcos kiérdemelte a másodosztályú Vaskeresztet. Szalagja ott van a >>te embered<< zubbonyának gomblyukába fűzve. S bal mellén valami kitüntetési sávok... nem éppen akárki volt. (S ezt a keresztet általában nem hentesek a hentességért kapták, hanem csakis frontharcosok. Képzeld, Himmlernek, az SS mindenható vezetőjének sem jutott Vaskereszt, csak egyéb plecsnik. Furcsa, torokszorongató világ volt az.) Lehet, hogy Prinz Eugen SS-hegyivadász hadosztályban szolgáló bánsági, újaradi, szentmártoni, mácsai vagy ki tudja... sváb gyerek. Mert a Prinz Eugent kizárólag bánsági, bácskai, horvátországi svábokból és elvétve erdélyi szászokból toborozták. Toborozták?! Fenét! 1942 után minden német származású katonaköteles kötelezően >>önként<< az SS-be kellett jelentkezzen, illetve vitték. A halálfej ne borzasszon el, ha már valódi koponya is volt, van a fantasztikus Béla asztalán. Nem tudom, ugyanarra a koponyára gondolunk-é, vagy Béla tartott egyet annak idején a kedves Szabó Pistának, egyet meg az utókornak?
Mondom, a Totenkopf (= halálfej, bocsáss meg!) nem csak az SS kiváltsága volt, ezt viselték a magyar ejtőernyősök is. Azt jelentette e jel, hogy sz....unk a halálra s sz...tak is. Legtöbben. S nem minden SS volt szadista tömeggyilkos. Távolról sem. (Ugye, Heinrich Böll és >>Derrick felügyelő<< (Horst Tapper) is az SS-ben szolgált.) Igaz, hogy a legpiszkosabb >>munkát<< velük végeztették, különleges, e célra válogatott egységekkel. A Waffen SS (tehát a harcterek modern gladiátorai) pont úgy katona, harcos, mint többiek, kivéve, hogy fanatikusabbak, elszántabbak, keményebbek voltak. Végül is elit alakulatok, vagy mi az izé?" A kép sorsa. Stuttgart felé vándorol éppen, ha virtuálisan is, felkutatni a rokonait, feltérképezni a visszamenőleget. Hátha.. Aztán akár.