A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Imre Eszter: Na de mit keres a medve az űrben?

Az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház Tűzmadár c. előadásáról

2020. május 07. - 1...1

Bevallom, számomra furcsa, idegen érzés a kanapéról színházat nézni. Filmet, sorozatot igen, de színpadot nem. Többször próbálkoztam vele már jóval a korona előtt is, többnyire külföldi előadások miatt, de hamar letettem róla, mert egyszerűen nem működött. A színház pont az egyszeriről, a megismételhetetlen pillanatról szól, ami elsodor, és nem visszatekerhető, nem megállítható, amíg felforr a víz a következő teához. Meg a rítusról, ami számomra a színház alapvető, szerves része: belépni a nézőtérre, elfoglalni a helyem, élvezni a közönség puha duruzsolását majd a várakozással teli csendet, és az átlépést a nézőtérről a színpadon megidézett világba. Ezért vonz egyre inkább a bábszínház: a világ, ami ott képződik meg a színpadon, a legtöbb esetben sokkal csábítóbb, mint a színházban megidézett világok. Persze világraszóló ostobaság volna a kettőt összehasonlítani, csak annyit akarok ezzel mondani, hogy mostanában meséket nézek és olvasok szívesen. Úgyhogy adtam egy esélyt a karantén-bábszínháznak, és egy vaníliás gyömbértea elkortyolgatása közben megnéztem az Ariel Színház 2016-os Tűzmadarát. Spoiler: Szerettem.

Azért is fordultam a mesék felé, mert meguntam az „új recept” imperatívuszát. Tavaly az újdonság kényszeréről beszélgettünk egy ismerősömmel, én panaszkodtam, hogy az új fogalma egyre inkább felcserélhetőnek tűnik a minőség fogalmával, és ha valamire azt mondják, hogy újszerű, új, akkor onnan az emberek már nem lépnek tovább a következő kérdésre, hogy na de jó is?, hanem eleve elkönyvelik, hogy az. És erre mondta az ismerősöm, hogy hát igen, ma a kalácsok csomagolására ráírják, hogy „új recept alapján”, és ő azzal az erővel vissza is teszi a polcra, mert pont hogy nem új kalácsot akar enni, hanem a régit, amit a nagyanyja sütött. Kicsit ezt érzem én is, hogy már annyi újat kaptam, láttam, hallottam, olvastam, annyi időm ment el a sok újjal, hogy szeretnék valamit, ami a ráfordított idő minden pillanatát tartalommal tölti ki (a mesék tanításait pedig felnőttként sem lehet elégszer újra elővenni). Erre pedig a bábszínház tökéletes. Amit eddig az Arielben láttam, az kivétel nélkül ezt tette: a bent töltött egy óra egyetlen perce sem volt üresjárat, ami jogos, mert a gyermekek ideje nagyon értékes.

A Tűzmadár főszereplője a nemrég születésnapot ült Ivánka, aki immár nagyfiúként útnak indul, hogy visszaszerezze a Hétkezű Anyóka által foglyul ejtett Tűzmadarat, és ezzel visszaadja a fényt a világnak. (Itt muszáj megjegyeznem, hogy különösen aktuális és hasznos tanulság volt számomra, hogy miként született a gonosz Hétkezű Anyóka: mivel az alkotás igencsak fárasztó munka, a Jóisten is elfáradt a fény megteremtésében, ám ahelyett, hogy aludt volna egyet, fáradt-rosszkedvűen tovább alkotott, és így teremtette meg a gonosz anyókát. Mostanában reggeltől estig dolgozom, és ha eddig nem jöttem volna rá, hogy a pihenés szent, akkor most a Tűzmadárnak köszönhetően megbizonyosodhattam efelől.) Elindul hát Ivánka, hogy visszaszerezze a fényt, és mint minden jó ügy iránt elköteleződött felfedezőnek, úgy neki is számos segítsége akad: az édesapjától kapott eszközök, és a világűr különös teremtményei. Már rögtön az útja legelején kiderül, hogy Ivánka akkor is mindennek az alapjaként viszi magával, és ösztönösen használja az édesapjától kapott eszközöket, hogyha elsőre nem tűnt úgy, hogy különösebben lázba hoznák őt. Amikor a születésnapjára egy dalt kap az édesapjától, csalódottan kérdezi, hogy „ennyi?”, mire az apa azt feleli, hogy akinek a birtokában dal van, az csak az igazán szerencsés, mert bármi is vár rá, bármilyen hosszú és magányos utat kelljen is megtennie, a dallal elütheti az időt. Erre Ivánka azt feleli, (ami, lássuk be, teljesen logikus egy ekkora gyermektől), hogy hát oké, köszi, de azért jól jönne valami normális ajándék is, és ekkor adja neki az édesapja az íjat a nyílvesszővel, aminek már nagyon örül. Ám amikor útnak indul, rögtön az első megpróbáltatásnál kiderül, hogy a dal nélkül valóban semmire nem menne, azonnal felismeri a pillanatot, amikor szüksége van rá, és kifogástalanul használja.

tuzmadar_plakat.jpg

Aztán ott van az a kérdés, hogy mit tehet egy apa, amikor a fia kijelenti, hogy ő akkor most elmegy a világűrbe a gonosz Hétkezű Anyókával találkozni, és visszaszerezni a fényt. Nem sokat, azon kívül, hogy engedi menni Isten hírével, és reménykedik, hogy aránylag olcsón megússza. És az apa feladata azt is elmondani a gyermekének, hogy a hatalma véges. Ivánka apja ugyanis nagy uralkodó, de amikor Ivánka megkérdi tőle, hogy akkor miért nem tud ráparancsolni a Hétkezű Anyókára, hogy lesz szíves visszaadni a fényt, akkor azt feleli, hogy azért, mert csak a földön király, az égben már nincs hatalma. Mondhat-e ennél fontosabbat egy szülő, amikor készül útjára engedni a gyermekét? A felnőtté válás alapvető feltétele, hogy az ember tisztában legyen a szülei emberi mivoltával ("akinek szívében nincs se anyja, apja”), és csak ezáltal értheti meg a saját korlátait. És akkor ha már felnövés: a gyermek az, aki nem áll le azon gondolkodni, hogy mivel járhat beutazni a világűrt, hanem egyszerűen csak útnak indul. A felnőtt pedig az, aki tudja, hogy a fény soha nem tűnik el, mivel már számtalanszor látta kihunyni, majd újra világítani. Ez a felnőttség egyik nagy előnye: az ember tudja, hogy semmi nem tart örökké. Efelé a tudás felé tart Ivánka is a világűrben, miközben különféle csodabogarak segítik. Az első segítője rádöbbentett, hogy még sokkal több mesét kell nézem és olvasnom ezentúl, mert amikor megjelent, értetlenül néztem ki a fejemből, hogy mit keres a medve az űrben – attól, hogy a mesék világa kitalált, még komoly rend és logika uralkodik bennük – aztán leesett, hogy ő a Nagy Medve, és helyreállt a világ rendje.

Ivánka és a Nagy Medve bejárják a végtelen világűrt, Ivánka szerelembe esik a sápadt, ám gyönyörű Holddal, találkoznak a mindent látó Szem Szemjonovával, és veszélyes csillagközi kalandok árán kiszabadítják a foglyul ejtett Tűzmadarat. Mindig megkönnyebbülök, amikor azt tapasztalom, hogy a világ nagy dolgai egyszerű, hétköznapi eszközök által is elmesélhetők. Mert ami elmesélhető, az megoldható. És megnyugtató, hogy minden, amit tudni érdemes, itt van körülöttünk – na meg a világűrben.

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr4215667890

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.