A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Imre Eszter: A piros doboz

(Azopan-novella)

2020. március 25. - 1...1

Juli nem volt benne biztos, hogy jól értette a feladatot, de visszakérdezni sem mert. Értetlen arckifejezéssel nézett a terapeutájára, aki megértően ugyan, de Juli szerint mintha kissé sürgető hangnemben ismételte volna el, amit pár másodperccel korábban mondott: - Üljön át a kanapéra, Juli és onnan válaszoljon – majd hozzátette: - Egyszerű szerepjáték, nincs benne semmi különös. Lehet, hogy most furcsának hat, de segíteni fog. Könnyebben vált a szerepek között, hogyha helyet is változtat. – Tehát komoly – gondolta – át kell ülnöm, és el kell játszanom, hogy ötéves vagyok. – Felállt a karosszékből, a táskáját letette oda, ahol az imént még ült, és átült a kanapéra. – Jó, akkor ez megvan – gondolta –, most már csak meg kell szólalnom. Mondanom kell valamit, de nagyon gyorsan. De mit? Vagy meg kell várnom, amíg a doki mond valamit? Biztos mond majd valamit. Még mindig hallgat. Azt várja, hogy megszólaljak? De én, vagy az ötéves Juli kéne most megszólaljon? Nem, én már nem szólalhatok meg, mert most itt ülök, és elvileg ez az ötéves Juli helye.

azo_imre.jpg

Nagyon sokat hallott már arról a bizonyos belső gyermek-munkáról. Az előző terapeutájánál is felmerült a téma, és a családállításokon is újra meg újra előjött. Meg persze ott volt az a rengeteg tanulmány, amit a témában elolvasott. A belső gyermek tudatosítása, majd integrálása. Elméletben maradéktalanul értette az egész mechanizmust, és elengedhetetlennek vélte a sikeres terápiás munkához. Tulajdonképpen avatatlan szakértője, gondolta, hiszen az elmúlt években gyakorlatilag semmi egyebet nem csinált, minden szabadidejét ezeknek a folyamatoknak a kutatására és megértésére fordította. Végigolvasta a nagy analitikusokat, aztán saját terápiába kezdett, és a pszichodrámától az irodalomterápián át a kétnapos családállításokig mindent kipróbált. Ha valakinek nem új a belső gyermek integrálása, akkor neki biztosan nem az! De akkor miért ül most mégis úgy itt, az ötéves Julinak kijelölt helyen, mint aki nem tudja elhinni, hogy ez egy valós helyzet? Miért olyan felfoghatatlan, hogy most bele kell bújnia a huszonöt évvel ezelőtti gyermek-önmaga bőrébe, és meg kell szólalnia? Egyáltalán, mit mondhatna? Talán amióta elkezdődött ez az egész önismeret- és terápia őrület, nem érte még ekkora sokk. Megszólalni az ötéves Juli nyelvén. De hiszen mit is akarna mondani az ötéves Juli? Persze ezen most a harmincéves Juli gondolkozik, tette hozzá magában. Érezte, hogy teljesen elveszíti a fonalat. Valószerűtlennek tűnt ez az egész, ahogy ott ül a huszonöt évvel korábbi önmaga számára kijelölt helyen, miközben a szél meglebbenti a függönyt, és a tavasz, a maga mit sem sejtő lágyságával apránként beszivárog a sokat látott-hallott szobába. Hirtelen az jutott eszébe, hogy talán ez az egész nem is fontos. Amikor belekezdett ebbe az egészbe – terápia, önismeret, analízis – akkor még minden más volt. A szél erőre kapott, puhán nekilökve a tulipánok szárát a görög mintákkal díszített agyag váza peremének, és az elhúzódó finom rezgés hatására a szirmok egy pillanatra úgy mozdultak, mintha szét akarnának tárulni. Igen, akkor még minden más volt, gondolta. Túl sok ideje volt gondolkodni és önfelfedezni. De amióta Bálintot megismerte, minden megváltozott. Már nem volt annyi ideje gondolkodni. Eleinte minden nagyon bonyolult volt, és a napok, hetek csak úgy teltek egymás után. Az első egy év olyan gyorsan eltelt, hogy amikor elérkezett a születésnapja, Julinak nehezére esett elhinni, hogy betöltötte a harmincat. De betöltötte, és minden csodálatos volt: a felnőtt élete sokkal jobban alakult, mint ahogy arra kamaszkorában számított, hogy fog. Mit keres itt egyáltalán? A tulipánokat nézte, és felvillant előtte egy kép, egy mozdulat: Bálint, ahogy az arcához nyúl. Érezte a tenyerét az arcán, az érintése kissé érdes volt, de meleg. Most minden rendben lesz, gondolta. Igen, most már végre minden elrendeződik. Másfél év után végre sikerült egy fedél alá berendezkedniük, véget értek a játszmák, a találgatások, a vajonmilesz. Ő és Bálint együtt élnek, és most már csak idő kérdése, hogy minden elcsendesedjen, és az életük szépen lassan belecsorogjon a gondosan előkészített medrébe.

- Juli, sajnos az időnk a végéhez közeledik. – Kanapé, terapeuta, belső gyermek-munka. Juli elszégyellte magát, amiért látványosan kivonult a terápiás helyzetből, és mentegetőzni kezdett, ami tulajdonképpen nem is mentegetőzés volt, hanem a teljes igazság:

- Sajnálom, ez valamiért nem akar működni. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem vagy mondanom. Felteszem, ha az ötéves Juli hangján kell megszólalnom, akkor nem én kell kitaláljam, hogy mit mondok, hanem… nos, a kicsi Juli kellene mondja, nem? De a kicsi Juli meg sem mukkan. Nem csak az elmúlt percekben. Az elmúlt több mint két évtized alatt sem szólalt meg. Őszintén: elképzelésem sincs, hogyan bírhatnám szóra. Egyszerűen nem hajlandó beszélni. Makacs, elzárkózott, és olyan a csendje, mint… nem tudom, mint valami áthatolhatatlan, sűrű köd, ami rátelepszik az emberre. Nem tudom, én tényleg akarom, de nem tudom, mit tehetnék, hogy megszólaljon. – Julit váratlanul érte ez a látszólag semmiből feltörő monológ, az meg még inkább, hogy minden figyelmeztető jel nélkül sírva fakadt, mire a végére ért. Végképp nem értette, hogy mi történik, de talán mégiscsak van valami értelme, hogy itt ül, gondolta, elvégre ezek szerint olyan az elméje, mint egy kutyák nélküli falu.

- Jövő héten folytatjuk – felelte a terapeuta – addig azt javasolnám, hogy valamilyen formában rögzítse a belső történéseket – belső történések, ettől a közhelytől már kezdett megcsömörölni – , és foglalkozzon a belső gyermek-munkával. Beszéljen vele. Próbálja szóra bírni, vagy csak várja ki, amíg megszólal magától. De legyen ott számára, biztosítsa a figyelméről és odaadásáról. Nem mindig egyszerű, de működni fog, higgye el. Csak türelem kérdése.

***

Ezt szerette a legjobban a közös életükben: miközben ő vacsora után eltakarította az asztalt,  Bálint kitöltött egy-egy pohár bort, amit utána ott, a konyhaasztalnál kortyoltak el. Kinyújtotta a lábát, és a talpát a Bálint térdén pihentette. A lakás ilyenkor úgy csendesedett el körülöttük, mint elpirulás után szemét lesütő lány. Juli semmiért nem adta volna ezeket az estéket, és az szerette volna, ha az egyikben benne ragadnak, és sosem ér véget. A sok zűr és kétség lejártával pedig, amikor végre összeköltözhettek, még értékesebbé váltak: ezek jelentették számára, hogy az életük közös, és ők végérvényesen és megkérdőjelezhetetlenül egymáshoz tartoznak. Hogy nem lopott órákat, napokat töltenek együtt, hanem együtt élnek, mint bármilyen pár. Attól a pillanattól kezdve, hogy reggel felkeltek és elindult a nap, mindig az estét várta: a vacsorát, az elcsendesedett lakásban elkortyolt bort, az összetartozásuknak ezt az óramű-pontos rítusát. Ám most mégis türelmetlenül fészkelődött a székében, mint aki nem találja a helyét. Egész vacsora alatt csak a piros csomagolópapírral bevont cipősdobozra gondolt, és alig várta, hogy a nap végeztével végre elővehesse.

- Belső gyermek, ez érdekes… - szólalt meg Bálint, majd hozzátette: – Kíváncsi lennék, milyen volt a kicsi Juli –, és felnevetett. Juli röviden említette neki az aznapi terápiáját, és az elakadását, hogy nem tudja megszólaltatni a „kicsi Julit”. Bálintnak különösen tetszett, és talán beszélgetett volna még róla, de Julinak most nem volt türelme. Amióta kijött a terapeutájától, egy gondolat kötötte le: a piros csomagolópapírral bevont cipősdoboz. Otthonról hozta el, több mint tíz évvel korábban, amikor elköltözött a szülői házból. A doboz a szülei levelezését tartalmazta. Kamaszkorában bukkant rá először, és az anyja megígérte neki, hogy amikor betölti a tizennyolcat, akkor odaadja neki, hogyha még kíváncsi lesz a tartalmára és igényt tart rá. Juli tudta, hogy az anyja titokban azt remélte, hogy addigra már nem fogja őt érdekelni, de tévedett. Amint a lánya betöltötte a tizennyolcat, ünnepélyes bejelentés keretében kérte el a dobozt, így hát nem volt más választása, mint odaadni neki, ha már annyi évvel korábban megígérte. Juli viszont valamiért sosem nyitotta ki. Eltette, és a kiköltözésekor magával vitte, de egyszer sem nézett bele. Ennek az oka is valahol annak a feneketlen kútnak a legalján lehet, gondolta most, mint annak, hogy ma egy szót sem bírt szólni a kicsi Juli nevében. Évekig nem is jutott eszébe a doboz, ami lassan bútordarab szerepét töltötte be a lakásban: néha letörölte róla a port, és olykor arrébb tolta, hogyha kellett valami a polcról mögüle. Ám ma amint kilépett a rendelőből, egyből eszébe jutott, és tudta, kétség nem fér hozzá, hogy amint hazaér és tudni fogja, hogy az a nap már nem tartogat számára semmit, és cserébe nem is vár el tőle semmit, elő fogja venni a dobozt. Néhány kézzel írott levélre emlékezett még akkorról, amikor először a kezébe került. Az anyja akkor annyit mondott neki, hogy az apja romantikus alkat volt, és szeretett leveleket írni, így sokat leveleztek a házasságuk alatt. Julinak ezt nehezére esett elképzelni, mint ahogy a gyermekeknek általában nehezére esik a szüleiket embereknek látni, kiváltképp szerelmes embereknek. Azon a néhány képfoszlányon túl, ami néha felbukkant az elméje egy-egy felderítetlen zugából, nem tudta mihez kötni az apja, mint hús-vér ember létét. Nem, most nem fog tudni itt ülni az asztalnál, és úgy tenni, mintha nem akarna minden porcikájával már valami egészen mást csinálni: felnyitni a piros csomagolópapírral bevont cipősdobozt. Megcsókolta Bálintot.

- Ne haragudj, édes, most itt hagylak, holnap innen folytatjuk, ígérem. Menj nyugodtan aludni, lehet, hogy később jövök – mondta, majd hozzátette, hogy végre rászánta magát, hogy kinyissa a híres dobozt, amiről a férfi már annyiszor megkérdezte, hogy mi van benne és miért tartják. Kissé meglepődött a hirtelen felinduláson, de úgy gondolta, hogy ez is biztos a terápia velejárója, hogy az ember elkezd régi dolgok után kutakodni – elvégre ha odabent már nincs mit, akkor kénytelen az ember kint kutatni, gondolta, némi iróniával, mert nem volt titok, hogy miként tekint a mindenféle terápiás folyamatokra: leginkább üres lufiként. De nem akarta elrontani a Juli lelkesedését, úgyhogy megcsókolta, és azzal be is vonult a hálóba, hogy véletlenül se álljon a nagy cipősdoboz-feltárás útjába.

***

Juli törökülésben ült a konyha padlóján, körülötte képeslapok, kifakult rajzok, sárga borítékok, és apró betűkkel teleírt papírlapok. Egy-egy levélből kiesett, összepréselt levél, és talált egy havasi gyopárt is. Nos, igen, gondolta, az apja kétségkívül romantikus lélek lehetett. Nem volt különösebb célja vagy módszere, találomra emelt ki leveleket a dobozból, és egyikbe-másikba beleolvasott. Aztán az egyik levélből nem virág, nem összepréselt levél, de nem is rajz esett ki, hanem egy fénykép. Ő volt rajta, gyermekként. Noha nem emlékezett sem arra, hogy mikor készült a kép, sem pedig, hogy milyen történet része volt a pillanat, amit megörökített, a helyszínt egyből felismerte: Segesvár. Ma is szívesen járt ki, és Bálinttal is gyakran kimentek nyári hétvégéken. Az első benyomása az volt, hogy a kép akár ma is készülhetett volna, mert ez a város, és különösen a képen megörökített szeglete mintha figyelmen kívül hagyta volna az idő múlását. A macskakövek, a repedések a falakon, és a szépia napfény ma is ugyanaz volt, mint amit a képen látott. És a gang. Az a gang is, ami felé a képen szalad – szalad? – ugyanolyan benyomást keltett ma is, minden késődélutáni nyári sétájuk alkalmával: már a látványa is hűvöset ígért. Enyhülést, menedéket az egész napos nyári fényben elzsibbadt szemnek, hűsülést a macskakövekből és falakból lüktető kánikulában megfáradt bőrnek. A képen a gang felé siet éppen, igen, siet, ez biztos. Vajon miért? Lehet, hogy pusztán azért, amiért minden gyermek siet, amikor valami olyat lát, ami hivalkodóan kiemelkedik a környezetéből: kíváncsi. Vagy el akar bújni tán? Nem, inkább kíváncsi. Tudni akarja, hogy mi vár rá a gang alatt. És akkor egy pillanatra leveszi a tekintetét a képről, de a belőle áradó, huszonöt évvel korábbi napfény ott marad a tekintetében, és úgy néz a borítékra, amiből a képet és a levelet kivette, hogy megvilágítja ezzel az egykorvolt kisvárosi fénnyel. A borítékon megpillantja az apja kézírását: Bocsáss meg. Megfordítja, de semmi több. Leteszi a képet és a borítékot, és kibontja a levelet. A szemében még mindig ott az egykorvolt nyári délután fénye, a levél pedig úgy állja ezt a tekintetet, ahogy a gang emelkedik ki a képből: hivalkodón, ellentmondást nem tűrően.

„Drága Lídia,

Gondolkoztam, hogy van-e értelme megírnom ezt a levelet, mivel a tartalmát úgyis tudjuk már mindketten, és talán csak felesleges fájdalmat okoz. Ha ezt nézzük, akkor kétségkívül hibát követek el vele, noha hibából és bűnből már így is bőven sok nyomja a vállamat. Nehéz velük együtt élni, de tudom, ez nem mentség arra, amit veled, veletek tettem. De ha azt nézzük, hogy végigleveleztük a szerelmünket, a legelejétől a hullámvölgyeken át a legvégéig, akkor pont ezt a levelet ne írnám meg? Ezt az utolsót?

Szeretnék tőled elköszönni, Lídiám. Ebben az utolsó levélben el akarom mondani neked, hogy az együtt töltött hét évünk minden perce kincs a számomra, semmihez sem fogható. És amikor azt írom, hogy minden perce, nehogy azt hidd, hogy a búcsúzás pátosza vezérel: becsülöm és szeretem a legnehezebb pillanatainkat is. Tudom, hogy most gyűlölsz. Azt kérded magadban, hogyan vagyok képes ilyet írni, amikor elhagytalak téged, és elhagytam Julit azért, hogy egy másik nővel éljek. Talán majd egyszer elfogadod, amit akkor mondtam neked, amikor utoljára láttalak: egy szerelem nem attól lesz valós, hogy mindenáron kitart, hanem attól, hogy a felek nem akarják mindenáron, erőszakosan megtartani. Ha véget vetnek neki még mielőtt méreggé válhatna: akkor marad meg annak, ami volt: szerelemnek. Tudom, erre azt mondod, hogy itt már nem csak a szerelemről van szó, hanem mindarról, amit azzal vállaltam, hogy elvettelek feleségül, és apja lettem Julinak. Nem tudok erre mit mondani. Gyarló vagyok, és csak azt tudom kérni tőled, hogy bocsáss meg. Julitól ezt nem kérhetem. Csak bízni tudok benne, hogy majd egyszer, amikor már a saját életét fogja élni, akkor megérti az apját – akire tán már nem is fog emlékezni. Ezért hagyom neked ezt a képet róla. A legszebb emlékem, ami hozzá köt, aznapról származik, amikor ez a kép készült. Emlékszel még arra a délutánra 95 nyaráról, amikor kimentünk Segesvárra, hogy felavassuk az új fényképezőgépet? Te lemaradtál valahol, és mi előre mentünk Julival. Ő megpillantotta a gangot, és egyből oda akart szaladni. Én azt mondtam neki, hogy előbb nekem kell odamenni, mert fel kell térképeznem a helyet, nehogy veszélyes legyen, elvégre egy várban vagyunk, akár egy sárkány is várhat ránk a sötétben, amire ő nevetett, és azt mondta „Jól van apa, de siess”, én pedig siettem, beálltam a gang alá, ahol nem volt sárkány, és intettem neki, hogy jöhet, biztonságos. Alig várta, hogy odaérjen, én pedig gyorsan lekaptam az új géppel. Utána kibontottam az üveget, amibe reggel a kávét öntötted, és éppen belekortyoltam, amikor Juli befutott, az ölembe ugrott, és az egész kávé az ingemre ömlött. Juli meg csak nevetett és nevetett, „apaaa, kávés lettél”, ezt ismételgette, meg azt, hogy „nincs is sárkány!”. Azt éreztem, hogy a szívem eltelik ezzel a kicsi nővel, és hogy soha nem akarom őt letenni. Közben megérkeztél te is, és amikor megláttad az ingemet, nevettél, és azt kérdezted, hogy „már megint mit műveltek?”, mi pedig nevettünk, mint a cinkosok.

Az után soha nem volt már ilyen. Juli nem szaladt felém, nem ugrott rám, én pedig nem öntöttem magamra a kávét. Te meg én elkezdtünk távolodni, és… talán eddig tartottunk. Talán ennyi volt nekünk megírva. Kérlek ne hidd, hogy nem szerettelek. Kérlek bocsáss meg.”

Juli úgy érezte magát, mint aki vendég a saját testében. Hirtelen idegennek, kölcsönvettnek tűnt minden mozdulat. A keze mintha nem a sajátja lett volna, és a levegő, ami hűvösen érintette az orrjáratait belégzéskor, és langyosan kilégzéskor, mintha egy másik testet járt volna át. Letette a levelet, és újra a képre nézett. Látta a gang sötétjét, és a piros ruhás kislányt. Amennyire idegen volt most a saját teste, pont annyira otthonosnak érezte ezét a kislányét, aki az apja karjaiba készül ugrani. Ismét a gang sötétjére figyelt. Látta az apját, az apja mögött elterülő, sikeresen hatástalanított sárkányt, és látta a megannyi emléket, ami eddig csupán képfoszlányokban volt elérhető a számára. Ott volt minden a gang alatt, ahol az apja várta: ott volt a száz lejes, amit a földön találtak a cukrászda előtt. Ott volt élete első görkorcsolyája, és a megzabolázhatatlan kék bicikli, amit a házuk előtt tanult uralni, miközben az apja drukkolt neki. Ott volt a puha-mint-az-álom habcsók, amit az apja hozott ajándékba a híres „külföldről”. És ott volt az apja megannyi arca: a nevető, a gyanakvó, a magába forduló, szemei mint a tű hegye, szúrósak és hidegek. Ott volt a szomorú, és a megint nevető, és ahogy felemelte a tekintetét, és elnézett a gang túloldalára, ott volt a sikeresen hatástalanított sárkány testén túl az apja, a távozó, az egyszervolt, és ott volt az apja, a sosemvolt. Érezte, hogy a kilencvenötös nyári délután fénye égeti a szemét. Kidörzsölte belőle. Megmaradt a gang sötétje, arany szilánkok villantak benne. Felsóhajtott, és a pironkodva szemét lehunyt lakás csendjében meghallotta Bálint egyenletes légzését. A rémület először csak gombóc volt a nyelőcsövében, majd hosszúkás élőlénnyé változott, és úgy kezdte el összehúzni a teljes felsőtestét. A képet nézte, majd a levelet. Nem tudta rávenni magát, hogy még egyszer elolvassa. Már ebben a pillanatban tudta, hogy bármi is következik, a döntés megszületett, és nem fog rajta változtatni. Hiszen az életük egyébként is egy hazugság. Akárhány este ülnek is le együtt vacsorázni és borozni, úgysem lesz igaz. Akárhány reggelen ébrednek is egymás mellett, az egész egy hazugság lesz. Az életük sosem fog belecsorogni a tökéletes medrébe, mert az életük nem közös, és hiába tesznek úgy, mintha ezt nem tudnák. Tudják, minden pillanatban, ő is, Bálint is. Eszébe jutott egy este, amikor önfeledten, a közös jövő ígéretétől eltelve sétáltak hazafele, és ő bármiféle előzmény nélkül azt kérdezte Bálinttól, hogy szerinte az, hogy ők ketten őszintén szeretik egymást, eloltja, vagy legalább kiegyenlíti-e a szenvedést, amit az együttlétükkel okoznak másoknak. Bálint kapásból azt válaszolta, hogy igen, és hozzátette, hogy a tiszta szerelem és szeretet mindig kiegyenlíti az út közben keletkezett károkat. De utána váratlanul vádló lett, és azt kérdezte Julitól, hogy most miért kell ilyen súlyos dolgokon gondolkodnia. Aznap este nem szeretkeztek, és Juliban talán már akkor eldőlt, hogy ebből sosem lesz közös élet, mert egyszerűen nem lehet. Ennek ellenére azóta is együtt maradtak, és Juli ezt sosem hozta fel többet. Most érkezett a zsákutca végére, gondolta. A gang bezárt, nincs túloldal. Bálint felhorkant, Juli hallotta ahogy megfordul az ágyban, majd ismét egyenletessé vált a légzése. Reggel, gondolta Juli.

***

- Nem tudom jobban elmagyarázni, nagyon sajnálom. De ez talán majd segít – mondta, és odaadta a levelet Annának.  – Tudom, hogy késő, tudom, hogy semmit nem változtat, de talán majd egyszer… - Bálint tudta, hogy nem kellene csalódottnak lennie, mert már az is istenadta nagy szerencse, hogy a lánya egyáltalán hajlandó volt vele találkozni. Kész nő lett belőle, gondolta, ez a gondolat pedig reménnyel töltötte el, mert azt jelentette, hogy Anna felnőtt, és talán már nem csak a gyermek szemszögéből tudja értelmezni mindazt, ami velük történt. Kivette a levelet a borítékból, és olvasni kezdte. Bálint tapintatosan elfordult, és úgy tett, mintha nagyon érdekelné, ami a pultnál történik. Egy kávézóban ültek, Bálint nem is ismerte eddig, pedig nem volt messze a lakásától. De az elmúlt években meglehetősen puritán életet élt, és nem igazán járt kávézókba. Ami azt illeti, nem igazán járt sehova. Amikor Anna beleegyezett, hogy találkozzanak, meglepődött. Annyi év elutasítás után már inkább csak a megszokás vitte rá, hogy próbálkozzon a lányánál, így amikor Anna ezúttal igent mondott, hirtelen nem tudott mit kezdeni a lehetőséggel. Úgy érezte magát, mint egy diák, aki egész félévben a nagy dolgozatra készült, majd amikor elérkezik a dolgozatírás napja, úgy érzi, hogy mindent elfelejtett. Továbbra is pultot figyelte, és a szeme sarkából átnézett Annára. Éppen akkor fejezte be a levelet. Hidegen nézett az apjára: - Mit mondjak. Sajnálom?  - csak ennyit mondott, és Bálint tudta, hogy elfogytak az érvek. – Mennem kell, késésben vagyok – mondta Anna, azzal felállt, egy pillanatra megállt, mintha nem tudná eldönteni, hogy mondja-e még azt a valamit, ami ott a nyelve hegyén, aztán valószínűleg úgy döntött, hogy mégsem mondja, és elment. – Majd beszélünk – mondta, és azzal hátat fordított. Bálint nézte ahogy kimegy a kávézóból, majd visszanézett az asztalra, és újra elolvasta a levelet, aminek a tartalma az elmúlt tíz évének a mantrájává vált:

Édes,

Kérlek ne haragudj. Bízom benne, hogy idővel benned is letisztul. Ne erőltessük. Olyasmit akartunk végig, ami eleve nem volt, és nem is lehetett a miénk. Tudom, ezt hamarabb kellett volna mondanom, amikor még nem jöttél el. Próbáltam. Akkor is, amikor sétáltunk, és megkérdeztem, hogy szerinted jóvá tesz-e bármit is a szeretetünk. Azt mondtad, hogy igen, de nem gondoltad komolyan. Szerintem sem tesz jóvá semmit. Nem tudom mit mondhatnék. Sokminden visszafordíthatatlan, sok helyről nem lehet már visszatérni. De talán még nem veszett minden. Menj vissza hozzá. És menj vissza Annához. A szívem megszakad, de nem tudok mást gondolni, sem érezni. Csak ezt tudom neked mondani: menj vissza.

Szeretettel,

Juli.

Egy pincér jött az asztalához, elvitte a csészét, amiből Anna kávézott, és megkérdezte, hogy hozhat-e még bármit. Nem, köszöni, felelte, fizetne. Felvette a kabátját, zsebre tette a levelet, és elindult, mint aki időre megy valahova, mint akinek célja van. Megszokta már ezt, megtanult úgy tenni az emberek között, mint akinek jól strukturált élete van. Csak akkor lazított egy kicsit a tempón, amikor kiért az utcára. Fogalma sem volt, hogy merre menjen. Mehetne haza is, de ahhoz talán túl szép idő van, lehet inkább sétálni kéne egyet. Vagy elmehetne bevásárolni, már úgyis fogy otthon a tej, ha jól emlékszik. De bolthoz sem volt különösebben kedve. Elindult, ahogy annyi napon az elmúlt tíz évben, és nem tudta, hogy merre. Közben most is, mint mindig, egyszerre remélte, és félt attól, hogy ismerőssel találkozik. Bár soha nem találkozik senkivel. Eszébe jutottak azok a délutánok, amikor Julihoz ment haza. Tulajdonképpen akkor is ugyanígy érezte magát, mint most. Ahogy Juli, és a válása előtt is. Most először jutott eszébe a kérdés, hogy vajon mikor kezdődött ez az egész. Nem volt már Juli, nem volt a felesége, és nem volt Anna sem. Nem volt már amihez kötnie ezt a végeláthatatlan tanácstalanságot. Egymaga volt csak, és tíz éve még csak egy ismerőssel sem találkozott az utcán. Megtorpant, és arra gondolt, hogy vajon mi lehet az ő piros csomagolópapírba vont cipősdoboza, amiből hirtelen elővarázsolhatna egy döntést. És miközben ott állt, nem sokkal arrébb egy második emeleti szobában Anna épp átült egy karosszékből egy kanapéra, ahol azt várták tőle, hogy a tíz évvel azelőtti önmaga hangján szólaljon meg. És Anna hallgatott.

(Fotó forrása: Azopan, szerző: Török Gáspár)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr2815554934

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.