A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

„A gondolat átalakítása a közösség érzékelhető tapasztalatává”

Interjú Kész Orsolyával

2020. március 30. - 1...1

Kész Orsolya 1994-ben született Csíkszeredában. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát, jelenleg az aszem.info társadalmi, irodalmi és kritikai online folyóirat szerkesztője, kritikus, számos erdélyi és magyarországi irodalmi lapban jelennek meg írásai. 2018-ban Schöpflin Aladár kritikai ösztöndíjas és a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjasa volt, Korunk kulcsa-díjban, 2019-ben pedig a Látó nívódíjában részesült. Szempontjairól, a szakmájához való viszonyáról és napjainkat éppen meghatározó jelenségekről kérdeztük dióhéjban. (Codău Annamária)

ko.jpg

CA: A Látó olvasói főként a Könyvhuzamok c. rovat remek és kitartó szerzőjeként ismerhetnek, ahol általában egyszerre két friss műről írsz összehasonlító megközelítésből. Hogy sikerül válogatnod, illetve érezted-e valaha azt, hogy alkotások ilyen összeolvasása valamiféle kockázattal járna (akár rád nézve, akár a művekre, értelmezésükre)?

KO: Persze minden olvasás jár bizonyos kockázattal, az irodalom adhat módszereket ahhoz, hogy jobban hozzáférjünk saját magunkhoz, a valósághoz, a másikhoz, megtanuljunk intenzívebben figyelni, radikálisabban élni. Az is lehet, hogy felsérti, konfrontálja az észlelés, a gondolkodás és a cselekvés eladdig ismert és elismert szerkezetét, szétzúzza az evidencia kategóriáit.
A két kötet kiválasztása persze kihívás, de mindezt, ha kell, még látványosabban performálhatja: a történetek ilyen mellérendelése azt eredményez(het)i, hogy ezek folyamatosan át- és újraértelmezik egymást, az új kontextusban olyan vonások vagy olvasatok erősödnek fel, amelyek egyébként nem vagy csak kevéssé lennének kiugrók. Jobban láthatóvá válik, hogy milyen elképzelések, fantáziák, narratívák lehetségesek, ezek mennyire érvényesek stb. Ha sikeres a szöveg, valódi dialógus jöhet létre.

CA: Mikor döbbentél rá, hogy az, amit csinálsz (kritika, szerkesztés), elképzelhető akár hosszú távú egzisztenciaként, avagy munkaként?

KO: Leginkább az egzisztenciáért való folyamatos küzdelemként képzelhető el. De komolyra fordítva a szót, a szövegekkel való foglalkozás, legyen az írás, olvasás, szerkesztés, örömet okoz nekem, így nem nagyon jött szóba másik opció.

CA: Melyek számodra a munkád ideális feltételei, körülményei?

KO: Különös, de leginkább az, ha kiesek a komfortzónámból. Onnan írni könnyedén a rutin felé vezet, az a legjobb, ha valami annyira izgat, hogy azt tapasztalom, egyszerűen „nem jók rá a szavak”, és a nyelvet, amellyel közelebb kerülhetek hozzá, újra ki kell találnom.

CA: Visszatekintve pályád eddigi alakulására, milyen kihívásokkal néztél szembe a legelején, és ahhoz képest jelenleg mi jelent számodra kihívást a kritikusi szakmában?

KO: Az elején maga az írás volt kihívás, hogy a szöveg egyáltalán szövegként működjön. Most sokszor egyfajta legitimációs válság van, ami leginkább a kritikaírás szerepére, működés- és beszédmódjára vonatkozik. Kinek írok, ki olvas, miért írok, hogyan írok, honnan és hová írok? A rossz hír az, hogy ezek nem igazán tűnnek egyszer és mindenkorra megoldhatónak, mert a közeg újabb és újabb kihívásokkal szembesít, a jó hír viszont az, hogy azt hiszem, ez így rendben is van. Ez a műfaj akkor működik alapvetően, ha nemcsak kritikus, de önkritikus is.

CA: Másképp olvasol, amikor „magadért” olvasol, vagy egy kicsit mindig „másért” is olvasol?

KO: Az, hogy főállású olvasó lehetek, elég nagy privilégium, így amikor olvasok, folyamatosan érzem annak a felelősségét, hogy azt is ki kell találni, az ebből származó tudást, tapasztalatokat hogyan tudom megosztani másokkal. Van ez a káros felosztás, hogy volnának az ún. professzionális olvasók és a valódi, hús-vér, igazi olvasók. Mindenki érkezik valahonnan, meghatározza az olvasatait a neveltetése, osztályhelyzete, társadalmi és szocializációs tapasztalatai, a tudásszerzés körülményei stb. Amikor olvasok, akkor mindazt a tudásanyagot mozgatom, amit a világról szereztem; a sajátomat nem tartom kevésbé vagy inkább legitimnek, mint bármilyen másik olvasatot. A kérdés inkább az, hogy megoszthatóvá lehet-e tenni, és ha igen, hogyan azt a többletet, azt a kulturális tőkét, ami a hivatásos olvasók oldalán felhalmozódik (a tudáshoz való hozzáférés egyébként is korunk egyik kulcsproblémája). A kultúra, az irodalom számomra a társadalmi párbeszéd, cselekvés, a tudás közvetítésének egyik legalapvetőbb és legkézenfekvőbb formája, és mint ilyen, hozzásegíthet minket ahhoz, hogy létrehozzunk egyfajta közös alapot, ugyanakkor arra is jó, hogy provokálja a fennálló konszenzust, és helyette új, más megértési, érzékelési és cselekvési minták létrehozásában segítsen.

CA: És még egy nagyon jelenbe vágó kérdés: szerinted tudunk majd mit kezdeni azzal a rengeteg digitális művészeti tartalommal (szövegek, előadások, filmek stb.), ami most hirtelen elérhetővé vált a járvány ideje alatt, illetve ami most home office-okban születik? Vagy kell-e nekünk, metaműfajokkal foglalkozóknak, elemzőknek ezzel különösebben kezdenünk valamit? (Azért kérdem, mert bennem például az első lelkesedést gyorsan felváltotta egy egyre erősödő FOMO-féle szorongás, meg szokott az is aggasztani, hogy a terjedés nem feltétlenül jár mélységgel, de lehet, hogy most ez nem is kellene elsődleges szempont legyen?)

KO: Ilyen helyzetekben könnyedén reagálhatunk a fogyasztói szórakozás-mátrixba és a kommunikációs stimulus-függésbe való passzív belezuhanással, talán ezt válthatják ki a nagy számban elérhetővé váló irodalmi és művészeti „termékek” (kiindulópontok pl. itt és itt), vagy más figyelemgyakorlatok. Én azt látom, hogy sok esetben ezek terápiás és önterápiás célzattal íródnak, olvasódnak, néződnek és hallgatódnak, de ez rendben is van, a cél nem föltétlenül az, hogy időtálló alkotások szülessenek (de persze szurkolok az új Dekameronért). Viszont egy ilyen válsághelyzet lehetőséget teremthet innovatív, kísérletező műfajok elgondolására is vagy (pl. olvasási) rutinok/gyakorlatok kialakítására. Vagy kitudja, megváltoztatja a hozzáférés, a terjesztés, az elérés, a megoszthatóság logikáját és szerkezetét. Már az is jó, hogy ideiglenesen ingyenessé és széles körben elérhetővé váltak bizonyos adatbázisok, könyvtárak, megnézhetővé értékes előadások, filmek, megszületnek ütős zenék. Nálam a FOMO-féle szorongás inkább a hírfogyasztással kapcsolatosan jelentkezik: azt látom, hogy szeretünk borzongani, ha nem lehetünk up to date-ek, gyakran szorongással jár, én ezt most digitális detoxszal és stílusosan David Foster Wallace-szel igyekszem orvosolni.

De leginkább nem a digitális művészeti tartalmak túlburjánzása miatt aggódom, hanem sokkal inkább amiatt a bizalmi válság miatt, amit ez a krízishelyzet egészen világossá tett. A válsághelyzet rávilágított arra, hogy nem lehet mindent a piac szabályszerűségeinek vagy a hatalmi önkénynek alárendelni, ez leglátványosabban persze az egészségügy és a gondoskodás, valamint az oktatás területein bukott ki, de arra is rámutatott, hogy annál, mint ami most van, sokkal több értelme lenne tisztességesen és átláthatóan odaítélt alkotói ösztöndíjaknak, szolidáris alkotóházak működtetésének, könyvkiadásnak és -terjesztésnek stb. Hogy a gond nemcsak a kultúrafinanszírozással (ami az egyébként is kiszolgáltatott alkotókat még kiszolgáltatottabbá tette), hanem a művészeti intézményrendszerekkel, a kitermelt szerepstruktúrákkal, hierarchiákkal stb. is van. Holott a mentálhigiénénket a „social isolation” alatt leginkább a tág értelemben vett kultúra „fogyasztása” szavatolja.

Hogy mondjak valami pozitívat is: egy ilyen válsághelyzetben a közösségiség és a szolidaritás új formái is kinőhetnek. Kérdés, hogy milyen narratíváink vannak készen, milyen történetek állnak a rendelkezésünkre – a közös életünk feltételei és szabályai nem eleve adottak, hanem meg kell teremteni, illetve újra és újra ki kell találni őket. Az autonóm művészet, irodalom, filozófia stb. a gondolat átalakítása a közösség érzékelhető tapasztalatává – abban, hogy milyen képzeletek állnak (majd) rendelkezésünkre, például nagyon is van szerepe az értelmiségnek és a kultúra szereplőinek.

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr9415574206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.