A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Szabó Róbert Csaba: A világ összes aktja

Azopan-novella (+18)

2020. március 26. - 1...1

Akkoriban történt, hogy a Fekete nevű fényképész megállított az utcán, és azt mondta, akkor tud leginkább a fotóján kívül maradni, ha fényképének tárgyát pontosan középre helyezi. Vénusz születését hozta fel példának, és vele együtt a teljes reneszánsz festészetet. Vénusz tökéletesen középre van szerkesztve, mondta tagoltan.

azopan_00009904.jpg

Szintén akkoriban történt, valamikor ’75 nyarán, hogy a felsősök után ácsingóztunk, mert megígérték, hogy megtanítják, hogyan kell pinát fotózni. Pelikán, aki évet ismételt, de a fotóklubból el nem lehetett volna űzni, szinte minden idejét a sötétkamrában töltötte, mintha bűnhődni akarna az elvesztegetett év miatt, szóval Pelikánról tudni lehetett, hogy több negatívnyi aktsorozata van. Azt, hogy Fekete pont akkoriban osztotta meg az objektív művészet kulcsát, égi jelnek vettem, holott jól tudtam, pinafotózáshoz nem mesterségbeli tudás, hanem elsősorban egy meztelen nő szükséges. Pontosabban egy olyan ember, ha objektívek akarunk váltig maradni, aki nőnemű és hajlandó meztelenre vetkőzni egy magamfajta zöldfülű előtt.

Ezért, amikor Pelikán az évzáró ünnepségen odalépett hozzám, és azt mondta, gyere, megmutatom, hogyan kell pinát fotózni, jól tudtam, az egész nyaram arról fog szólni, hogy a nagyok csicskásaként mindenféle hülyeséget fogok véghez vinni, de őszintén nem bántam. Úgyhogy lelkesen hordtam nekik a hideg sört, üzeneteket vittem lányoknak a szombat esti diszkóba, lelkesen lengettem a zászlót Pelikánék helyett az augusztus 23-ikai felvonuláson. És miközben a gyári munkások menete elvonult előttem, és a tornászlányok következtek, rájöttem, hogy mindjárt iskolakezdés, és én egy tapodtat sem jutottam előre a saját ügyemben. Amikor erre ráébredtem, Zimbauer Éva, a városi bajnok épp az égig emelte a jobb lábát, és a feszes tornadresszén megfeszülő vonalak, az alatta húzódó titkos domborzati formák is azt üzenték, a milliméternyi vékony textil akár kilométer vastag is lehet. Ezt az észrevételemet másnap Pelikánnal is megosztottam, és azt mondtam, nincs több hideg sör, nincs több üzengetés. Pelikán kiröhögött, és közölte velem, holnap feltétlenül jöjjek vissza, és hozzam a felszerelésemet, mert megvan a modell, és hogy egész nyáron győzködte, pont most ne csesszek ki vele. Elnémultam. Hát mégis meg fog történni, és hálásan gondoltam Zimbauer Éva lábaközére, az augusztusi felvonulásra és az egész Pártra, amiért elérték, hogy szóba hozzam Pelikán előtt a nemtetszésemet. Pelikán asszisztense akkoriban egy Frigyes Csilluka nevű, velem egykorú lány volt az Elméletiből, és bólogatva hallgatta mestere tanácsait, amiket az nagy kegyesen nekem adott a másnap reggelre vonatkozóan. Távozóban Csilluka odalépett hozzám, és kedvesen annyit mondott, hogy örül, hogy végre így alakult, és sok sikert kívánt nekem a közelihez.

azopan_00005357.jpg

Otthon előkerestem a Botticelli-albumot, és egész éjszaka a Vénusz születése című reprót tanulmányoztam, hogy a középre helyezést másnap el ne szúrjam. Fekete tanácsának hála, és az éjszakai fennmaradásnak köszönhetően másnap reggel jó sokáig aludtam, és késve értem be a fotóklubba. Pontosabban: elkéstem. Zimbauer Éva már ott ült, csak egy törölköző takarta felső- és alsótestét. A törölközőre a tornászklub nevét hímezték fel, amit most valahogy az istennek sem bírtam kiolvasni, annyira izgultam. Már elő is vettem a masinámat, és a fénybeállításon kezdtem gondolkodni, amikor Csilluka közölte velem, hogy csak a mester után. Ha már itt van, vonogatta a vállát Pelikán, és bementek a műterembe a tornászbajnoknővel.

Kettesben maradtunk Csillukával, és a földet bámultuk, mert bentről bizonyos idő elteltével a fényképezőgép kattogásán kívül másféle hangok is kiszűrődtek, és én tudtam, hogy végérvényesen oda a nyaram.

Az iskola elkezdődött, én pedig csalódottan jártam óráról órára, és azon töprengtem, mit csinálhattam rosszul. Csilluka megvárt délutánonként, és együtt mentünk haza heteken át. Október lehetett, amikor Fekete fényképész órájáról jövet Csilluka felhívott magához. A szülei nem voltak otthon, és én rögtön kényelmetlenül kezdtem érezni magam, mert zöldfülű voltam, aki még egy aktfotót sem tudott készíteni egész nyáron. De Csillukának esze ágában sem volt levetkőzni előttem, hanem az ágya alól, biztos rejtekből elővett egy házi fotóalbumot. A külső borítóján aranyírással az állt, hogy A világ összes aktja, szerzője Pellinger Elemér, alias Pelikán. Ambiciózus fiú, mondtam remegő hangon, és Csillukára néztem, aki azt mondta, sosem fogják megtudni, ki lopta el, és hogy ebből végre megtudhatjuk, hogyan kell aktot fotózni. Nagyot sóhajtottam hát, és gyorsan kinyitottam, mert roppant kíváncsi voltam a mester művészetére, a rengeteg trófeára, a sok ezernyi aktfotóra, amit pályafutása alatt készített.

Az albumban, aminek azt a címet adták, hogy A világ összes aktja, mindössze három fénykép volt.

Összenéztünk Csillukával, és halálra röhögtük magunkat. Végül is, miért ne, lehet, hogy itt van a világ összes aktfotója, csak a világ és a modellek még nem tudnak róla, mondta Csilluka, és kilátásba helyezte, hogy a jövő héten modellt áll nekem, ha én is akarom.

Azt mondtam, alszom rá egyet.

 

(fotók forrása: Azopan; szerzők: Vilidár István, Sever C. Barbu)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr615559854

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.