Természetesen közhellyel kezdem, már a természetesen is az volt.

Arad marad, szól a II. Józsefnek tulajdonított mondás. Eredeti jelentése - a várost nem költöztetik el a Maros mellől, amely akkoriban évente elárasztotta – módosult némileg, valójában alapvetően átalakult, midőn az aradiak, finoman szólva, konzervativizmusát, hogy azt ne mondjuk, maradiságát kezdte aláhúzni.

Tény, hogy az aradi ember alapvetően hedonista, na, de ki nem az, a gyors előnyök és nyereségek fanatikusa, a kultúra számára mindenek előtt szórakozás, nem fennkölt és enyhén absztrakt eredetiséggel megspékelt alkotói láz.

Szóval, kereskedőváros mindenekelőtt, sajna, manapság nem nagyon van mivel.

Mindezek tudatában már az is meglepő volt, hogy Krisztus után a harmadik évezred első éveiben újra lett Aradon magyar nyelvű profi színjátszás.

Ehhez két dolgot jó tudni, na, legyen, hármat. Az első, hogy 1948-ig létezett magyar színház a városban, nem is akármilyen, épületét, amelyben most a Ioan Slavici nevével fémjelzett ún. klasszikus román nyelvű színház működik, mindannyiunk Ferencjóskája avatta fel 1874-ben. A császárkirály akkor még mindennel nagyon meg volt elégedve, meg sem fordult a fejében, hogy nem telik el egy évszázad, s a szovjetizált kultúrpolitika már úgy gondolja, hogy jobb lenne, ha Arad magyar színház nélkül maradna, elvégre attól még Arad marad.

Harmadiknak talán annyit, hogy nem, Jávor Pál nem volt az aradi színház színésze.

Viszonya a várossal nagyban hasonlít a Tóth Árpádéhoz. Mindketten itt születtek, de még gyermekkorukban elköltöztek, későbbi hírnevüket nem Aradnak köszönhették.

Fontos megállapítás, mindjárt látni fogjuk, miért.

Tapasztó Ernő is aradi gyerek, azonban a kezdetekben ő is Magyarországon próbálgatta a szerencséjét. Ne értsenek félre, nem hasonlítom őt Jávorhoz vagy Tóth Árpádhoz, Arad nagy szülötteihez, legfeljebb annyiban, hogy neki is el kellett mennie azért, hogy visszatérhessen.

A visszatérés valamikor 2002-ben történt, akkor, amikor aztán egy kérdéssel fordult az alulírotthoz: mi kellene ahhoz, hogy Aradon legyen újra magyar színjátszás? Mivel a kérdés a semmiből érkezett, a válasz sem volt túl mélyen szántó: egy ember. Egy olyan ember, aki erre teszi föl az életét.

Ehhez nem volt mit hozzáfűzni, mindketten éreztük a helyzet súlyát, elég az hozzá, hogy amikor, pár év keresgélés és kitérő után, 2008-ban megalakult az egyszemélyes Kamaraszínház Aradon, nem volt kérdés, hogy az első előadás egy monodráma lesz.

Ott volt a színházat álmodó ember – Tapasztó Ernőre gondolok – keze ügyében a már híres, sokat játszott és magyarra fordított darab. Lévén, hogy Alina Nelega szövegéről volt szó, amit már négy éve eljátszottak Pécsett magyarul, Anamaria Pop fordításában. A Rudolf Hess tízparancsolata pontosan arról szól, amiről a címe. Egy emberről, szemben a világgal. Vagyis magával szemben. Egy olyan emberről, aki valamit nagyon akart, nem gondolkozott sokat rajta, belefogott, nem sikerült, és most ezért bűnhődik. És aki, éppen ezért, most, megfontolt halála előtt újrajátssza a bűnbeesését.

Mi kell még ehhez? Hát egy színész...

Na és itt szólt közbe a sikerhez elengedhetetlenül szükséges szerencse.

Harsányi Attila ez idő tájt Szegeden kereste a kiutat az úgy általábanból, Tapasztó, aki magyarországi tanulóéveiből ismerte, ezt használta ki, amikor felkérte a halálára készülő Rudolf Hess eljátszására.

Minden adva volt tehát: szöveg, színész és rendező. Egyedül a csoda hiányzott még akkor.

Most már, 14 év múltán tudjuk, hogy a csoda létezik.

A semmiből, itt Aradon létrejött egy magyar nyelvű színházi produkció, amely az örökkévalóságot ostromolja.

Nem a döbbent fogadtatásról, az áradozó kritikákról beszélünk, a díjakról és a 76 előadásról, hanem arról, ahogyan a színpadon testet ölt a forma, és elkezdi önálló életét. Ahogyan minden a helyére kerül, és megkerülhetetlenné válik. Semmi sem olyan, amilyet vártunk és elképzeltünk: a díszlet, a kosztüm, a szöveg, a színész. Nem beszélhetünk rendezésről és alakításról, nem, ezt ők ketten összehozták, egészen pontosan a világra hozták, megteremtették.

Ezt a túlhajtottnak tűnő kijelentést talán azzal támasztanám alá, hogy most már ezt az előadást nem lehet elrontani, mindegy, milyen állapotban van Harsányi, ha úgy tetszik neki, ülhet hallgatag akár tíz percet is bárhol az előadás közben, mindegy, milyenek a fények és a hang, a hatás marad. Benne van minden, és nem marad ki semmi abból, amit jelent vagy jelenthet a színház.

És akkor még nem szóltam a legfontosabbról, a húsdarálóról, amely szinte végig ott van a színen, Hess–Harsányi keze ügyében, nehogy megfeledkezzünk egy pillanatra, miről is szól ez az egész.

Aztán így a végén még annyit csupán, hogy az előadás 14 éve van műsoron, járja a világot, és esze ágában sincs abbahagyni. Annak ellenére, hogy Harsányi csillagot kapott a bákói színház előtti járdán, és amúgy mellékesen még Jászai-díjat is. Közben visszatért Miskolcra, családot alapított meg egyebek, de az Aradi Kamaraszínház marad.

Mint maga Arad...

Utóirat: Tapasztó Ernő, rendező, finom érdeklődésünkre válaszolva elmondta, szerintük, mármint szerinte és Harsányi Attila szerint a Rudolf Hess tízparancsolata még negyvenvalahány évig lesz az Aradi Kamaraszínház repertoárján. Ennyi kell ugyanisahhoz, hogy Harsányi Attila egyidős legyen az öngyilkosságba menekülő Rudolf Hess-szel.