A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Török F. László: Nemzetről, labdáról, játékról, szimpátiákról

2021. június 21. - 1...1

Hát milyen egy irracionális játék ez a foci, nem? És itt most nem is feltétlenül arra gondolok, hogy meglett férfiak őrülten, egekbe emelt kézzel ünneplik magukat kétszer-háromszor átlagban egy meccs alatt azért, mert túljártak a másik eszén, meg arra sem, hogy 22 felnőtt 90 perc alatt kerget egy labdát, és amikor végre eléri, és az övé lesz, ahelyett, hogy megtartaná, odaadja a másiknak. Hanem arra, hogy mi, szurkolók, a fanek, a tifosik (vagy B-közép, vagy ultrasii, és még ki tudja, hány kifejezéssel illetett emberfajta), mennyire irracionálisan választjuk meg néha szimpátiáinkat, és mennyire érthetetlenül vagyunk oda ezért vagy azért a csapatért. Mert hát ki tudja megmondani, hogy miért lettem én már tizenévesként mindörökre a Milan tifosija, és utálom egyben az Inter-t. És nekem miért a Barca több, mint egy klub (mas que un club), és miért a fiam a halálig tartó Madridista? És miért kérdezte sírva, potyogó könnyekkel a másik, focihoz azért lazábban kötődő kisfiam úgy tízévesen, mikor épp focicsapatok mezei közül válogattunk mindenkinek, hogy: Bayernes nincs? És miért épp a velszieknek (így írják?) szurkoltam négy éve az EB-n, pedig hát Arany János ide vagy oda, azért sok közünk nincs ehhez a néphez, amelynek még országa sincs?

1624110755-gsjh8ppdo_md.jpg

De van a hazai faktor, ami felülír minden irracionalitást. Mert ugye az ember gyermeke előbb Sepsi szurkoló, mint Manchester fan, ez természetes. Ha pedig a válogatott, akkor … hát akkor mi, erdélyi magyarok, mi, keleti belgák, mégsem tudjuk, hova álljunk, mert nekünk hol is van az a haza, melyik is a hazai válogatott? Illetve pontosan tudjuk, mert ne mondja nekem senki sem, hogy valaha is jó szívvel szurkolt a román válogatottnak, én sem tettem, pedig nekem speciel semmi bajom Romániával. De még annak idején, 1985. október 23-án (még hogy nem ver minket a sors :D), amikor a magyar Loți Boloni és Emerich Jenei Steaua-ja jól odapörkölt Détári és az újabb aranylábú magyar ifjak Honvédjének, akkor sorkatonaként ott lapítottam a kaszárnya ebédlőjének mélyén, és nemigen üvöltöttem a 30. másodpercben, hogy Pițurcăăăă înscrieeeeeeee. Szóval, amíg nem lesz egy jó székely, kalotaszegi vagy partiumi válogatott (esetleg katalán, mert annak is bírnánk szurkolni, azok a spanyol székelyek), ami kijut egy világversenyre, addig mi maradunk a haza fölött a nemzetnél, és hát úgy áll össze a sorrend, hogy előbb Sepsi vagy cséféré, aztán a Fradi, majd a Liverpool, de mindenekelőtt és mindhalálig Ria Ria …, és Kárpátia Légió.

Na de mi van akkor, ha nem a mi aranylábú fiaink kergetik a lasztit, akkor kinek szurkolunk? A nagy világversenyeken, európai és világbajnokságokon ki a favoritunk, ha se nemzet, se haza a pályán? Amióta az eszemet tudom, még kisgyerekként, a hetvenes évektől úgy szurkoltam végig minden világversenyt, hogy az első pár meccs után mindig találtam egy válogatottat, akivel aztán végig, mindörökre… legalábbis a következő világversenyig, mert aztán megint változott a gyerek festése. Kezdődött valamikor a 78-as VB-n, amikor a rohadt argentinok kiállíttatták a Nyílt meg a Törőt, és szépen, perui csalással kiejtve a mindigkedvenc brazilokat bemasíroztak a döntőbe, a franc essen a szerencséjükbe. No de közben az egybenyakú Arie Haan negyvenről bevágta Sepp Maiernek és az isteni Dinó-nak is, és bár Cruyff már nem volt, volt kit siratni a döntőben, mert holland lettem az utált argentinok ellenében. Pedig imádom Argentínát, erre igazán 86-ban jöttem rá, mert hát VB döntőben a rendes ember csak nem szurkol a németeknek, meg hát ez a Maradona gyerek, hát miket csinál ez? 88-ban, az EB-n, mikor Van Basten srégen haránt bevágta Daszajevnek, akkor már nem csak holland voltam, de úgy éreztem: meg van bosszulva ’56. Pedig 2010-ben kiszálltam a hollandokból, merthogy tiki-taka meg Iniesta (mondtam már, spanyolok persze, de katalánok is, spanyol székelyek). Az olaszok külön történet, mennyire utáltam 82-ben Paolo Rossit, amikor harmadszor is bevágta, és ezzel kiejtette a számomra minden idők legjobbjait, a filozófus Socrates és az egybelábú, Roberto Carlos előd Éder braziljait. Aztán kilencvenben Baggio-ékat még csak sajnáltam, 94-ben Baresit már megsirattam, és 2006-ban négy fiammal együtt üvöltöttem magamból kikelve egy észak-olasz üdülőhelyen, zöldfehérpiros zászlót lobogtatva, amikor Del Piero et co. épp Németországban mutatta meg, hogy olasz az Isten. Pedig egyik fiam, mint mondtam már, Madridista, szóval neki aztán Zidane tragédiája biztos fájt. És arról meséljek, hogy éreztem, amikor a legébenfeketébb olasz, Balotelli levette a mezét, miután kiverte a németeket?

Van egy válogatott, amellyel nem tudok mit kezdeni, mégpedig a franciák. Nem szeretem őket, mármint a nemzetet, se a napóleoni felsőbbségüket, se a fineszes finomságaikat, legfeljebb azt, amit az asztalra tesznek. De 82-től ki ne szurkolt volna a zseni Platininek, meg annak a szivárványszínű egységnek, amikor Tigana, Tresor, Six és Giresse megmutatta, hogy nem számít a bőr színe, és ki ne sírt volna, amikor 82-ben a mészáros Harald Schumacher előbb szabályosan kiütötte Battistont, aztán meg a hosszabbításban és a 11-esekkel kiderült, hogy hiába a szép romantikus francia foci, a végén úgyis a németek nyernek, mint mindig. Zidan-ékat már annyira nem szerettem, naná, a brazilokat meg az olaszokat verték, olvasd el feljebb, ha nem érted. De a legutóbbi világversenyre megint szimpatikusak lettek, Griezmann majdnem olyan elegáns, mint Platini, Kanté jobb, mint Tigana, Mbappé meg egyenest az űrből jött. És hát a döntőben, na ott gondjaim lettek, mondhatni megzavarodtam. Mert egyrészt megmondták, hogy a horvátok az a mi kutyánk kölyke, meg azt is, hogy ezek nem is franciák, hanem arabok, feketék, összevásárolt zsoldosok, no meg migráncsok, igen. És csak ott belül, kicsit szégyellve, de azért mégis ....

Szerdán rossz napom volt. Délelőtt összevesztem valakivel azon, hogy a magyarok az utakra is kiviszik a frusztráltságukat, és autóban különösen nem együttműködőek, de vitatársamnak akkor is a romániai meg az olasz közlekedés volt kaotikus és frusztrált. Délben törvénnyel hivatalosítottuk, hogy pedofíliának álcázott homofóbok vagyunk, és nem tudtam hova bújni szégyenemben, délután meg nem bírtam nem szurkolni a fiainknak, a zselést (CR7) egyszer már megcsíptük négy éve, hátha most is, és tűkön ültem 84 percig, aztán meg dühösen kiabálnom kellett volna, hogy megint a sors, a balsors… De nem bírtam kiabálni se. Csütörtökön viszont minden nyomástól felszabadultan, már-már hazaárulóként örültem annak, amikor Locatelli bevágta, és nincs még vége. �

Ma délután a franciákkal játszunk. Igen, azokkal, akik a zsoldosok, akik nem a mi kutyánk kölyke. Megint feszült vagyok, megint tűkön ülök majd, mert nemzet, mert szurkolni kell, mert hát nem lehet mindig, hogy a bevándorlók, meg a balsors … Vagy a jósors, amelyik a kezdés időpontjára tette a Forma 1 aktuális időmérő edzését is. Na hol? Hát Franciaországban. Minősítettebb Forma 1 szurkoló vagyok, mint focidrukker, úgyhogy még vacillálok….

Update: Végül is természetesen a focimeccset választottam, és újdonsült nagypapaként is gyermeki módon üvöltöttem, amikor a szekszárdi terminátor, Fiola Attila a mennybe küldte minden magyarok szellemét. És végig rágtam a körmöm, és élveztem, ahogy egy maréknyi magyar (meg egy olasz) gigászi küzdelemben, a felborult pálya ellenére ellentartott a rettegett világbajnok zsoldosok seregének. Nem térdeltünk, és állva se haltunk meg. És büszke vagyok, hogy legalább van némi magyar foci, megint végre, ha tudom is, hogy mi volt az ára. Mondtam, ugye, hogy mennyire irracionális játék ez a labdarúgás �?

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr7716599670

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kesztió · http://szabadter.wordpress.com/ 2021.06.21. 11:32:22

Olyan erdélyi magyar írókkal szurkoltuk végig a legendás román–argentin meccset az 1994-es ez vébén egy monostori garzonból, akik közül ma néhányan… hmm… hogyan is fogalmazhatnám meg… hangsúlyosan magyar nemzetikereszténykonzervatív kézből esznek. Még az utcára is levonultunk a nagy eufóriában.
Tehát a „ne mondja nekem senki sem, hogy valaha is jó szívvel szurkolt a román válogatottnak” némileg túlzásnak tekinthető.

Skandi kamera 2021.07.04. 08:17:20

”Nem szeretem őket, mármint a nemzetet, [...] és nem tudtam hova bújni szégyenemben”.

Ejnye-bejnye :-)
süti beállítások módosítása